- Nem - mondta végül a betegirányítóban ülő asszisztens, amikor azt tudakoltam, van-e esélye az apámnak eljutni ortopéd szakorvoshoz.
Az apám kilencven éves, súlyosan mozgáskorlátozott. Előrehaladott térdízületi artrózisa, magyarul porckopása van, olyan kínnal járnak a mozdulatai, amihez képest szinte eltörpülnek a háttérben futó prosztatarák és agysorvadás tünetei - mikor pedig a ritka nyugalmi állapot beköszöntene, megérkezik a neuropátiás fájdalom a cukorbaja miatt. A neuró elég kemény történet, ilyenkor az idegvégződések fájnak érintés nélkül is, de amolyan sziszegősen-vonítósan. Lehet szedni fájdalomcsillapítót, csak nem hat; azt mondta az angiológus, akihez még azért eljutottunk tavaly, hogy a rossz keringése miatt nem szívódnak fel rendesen a gyógyszerek; az igaz, opiátokkal lehetne kezelni a fájdalmát, csak hát az opiátok kiütik a maradék agyát - ilyenkor is magánál van, de csöpög a nyála, inkotinens, és megkérdezi, hogy ki vagyok.
Azért próbálgatjuk szinten tartani, és ha jó napja van, nevet és hülyéskedik is olykor, vagy keresztrejtvényt fejt, egyre lassabban és nehezebben, hiszen, mint a szemészeten mondták, ahová szintén eljutottunk egy hónapja még: a szemidegek olyan mértékben halnak el, hogy a Papa közel került a teljes vaksághoz.
Szóval egy szimpla pisilés is komoly kaland, a fürdés a hosszas küzdelem kategóriája, egyebekről nem is szólva.
Amúgy nem szeret a Papa egy helyben lenni, és szépen megülni a seggén. Nem baj, sőt, tudná is hajtani a kerekes székét; csak hát a múltkor - makacs és bolond öregember lévén - megpróbált a mankóival kimenni, és úgy elesett, hogy eltörte a csuklóját, azóta nem tud fogni a bal kezével. Kéne orvos.
Pillanatnyilag a legtöbb ápolási teendő anyámra hárul, aki még csak hetvenhat éves, viszont tüdőrákos.
A Mama amúgy túlélőbajnok: bő húsz éve az egyik veséjét szedték ki daganat miatt, később a fél mellét vették le, és két éve tudtuk meg ezt az újabb, gonosz kis dolgot a főhörgőben. Műteni már nem lehet, kemót már nem kaphat, sugárkezelést sem, az orvos megmondta: nincs gyógyulás. Egy úgynevezett célzott gyógyszeres terápia tartja életben: féken tarja a daganatot, cserébe viszont a májat, a nyálkahártyát és más fontos szerveket teszi tönkre lassan, úgyhogy hónapról hónapra eldönti a kezelőorvosa, hogy kaphatja-e tovább az életben tartó gyógyszert.
Most még kaphatja, jön-megy, főz, takarít, de liheg, sorvad, fogy és persze fél.
Képünk illusztrációFotó: Kovács Tamás / MTI
Egy ideje nagyon fáj a lába, a csípője meg a dereka, alig tud menni, és amikor a háziorvosának elpanaszolta, az ráripakodott, hogy ilyen daganattal, ebben korban ne siránkozzon, egy másik eü. dolgozó meg azt mondta, hogy át kéne már adni a terepet a fiataloknak.
Nem voltam ott, tehát nem tudtam keresztényi szeretettel, visszakézből szájon vágni az illetőt.
A Káldor Adolf szakrendelő a teljes XXII. kerület betegellátását hivatott megoldani. A rendszer úgy néz ki, hogy ha szakorvost akarsz, és megvan hozzá a beutalód, akkor fel kell hívni a rendelőt, hogy kérj egy időpontot, amikor majd időpontot lehet kérni. Mondhatni, ez a XXII-es csapdája. Totális a káosz, dühös, káromkodó emberek állnak az aulában, hosszú sorokban. "Tegnap hiába hívtam a betegirányítót, aztán meg hiába jöttem ide", mondja egy idősebb férfi, "tele volt itt emberrel minden, és küldték el őket sorban, hogy nem, nem és nem".
Pár hete a Mama mondta, hogy majd intézi a Papa időpontját, de nem vették fel a telefont a Káldorban, én meg nem voltam otthon, tehát bebumlizott Tétényből Budafokra a sajgó ízületeivel (értsd: oda-vissza másfél kilométeres vánszorgás a buszmegállók között), kiállta a sorát a betegirányítóban, hogy megtudja: majd csak október 14-én 11 és 13 óra között telefonálhat időpontért.
Persze, hogy akkor kétpercenként telefonált időpontért, és nem vette fel senki.
Másnap sem.
Így álltam be a sorba, a sok morgó, rosszkedvű beteg közé, és amikor az ablakhoz kerültem, a következő beszélgetés hangzott el:
- Jó napot, a szüleimnek szeretnék időpontot kérni.
- Taj-kártyák?
- Tessék.
- Mindkettőnek ugyanoda?
- Nem, a Papának ortopédiára, a Mamának reumatológiára.
- Hát, az ortopédiával jól elkéstek, oda tegnap kellett volna időpontot kérni.
- Igen, próbálta is a Mama, de nem vette fel senki a telefont.
- Persze hogy, mert folyamatosan jöttek betegek az időpontért, ezért kellett volna személyesen…
- Volt itt személyesen, de azt mondták, hogy telefonáljon.
- Hát ez ilyen.
- Mi ilyen?
- A helyzet.
- Mondja, ha személyesen jön, kapott volna időpontot?
- Nem valószínű, mert alig egy óra alatt elfogyott az összes időpont.
- Értem, és akkor most mit lehet csinálni a Papával?
- Semmit.
- Kérem?
- Nem igaz, hogy nem érti, uram, milyen nyelven mondjam? Nincs időpontom, mert elfogyott.
- De most akkor mi legyen?
- Az, hogy legyen szíves odébb fáradni, mert sokan állnak ön mögött.
- Álljunk már meg, az apámnak eltört a csuklója és rosszul forrt össze, ki vannak fordulva a térdei, szüksége van szakorvosra, van beutalója is. Találjunk már ki valamit, kérem.
- Annyit tud tenni, hogy ír egy panaszt igazgatóságnak.
- És akkor kapunk időpontot?
- Nem. Százával mennek a panaszok, de attól még nem lesz egyetlen ráérő orvos sem. De, nézze, mondok valamit. November tizenötödikén lesz az újabb nap, amikor időpontot lehet kérni decemberre. Próbálják meg.
- Gondolja, hogy van esélyünk?
- Igazából nem hiszem, megint nagyon sokan lesznek, és megmondom őszintén, fiatalabbak is.
- De hát nem jár az apámnak az orvosi ellátás, csak mert kilencven éves?
- Ismeri a mondást: járni jár, csak nem jut…
- És mi legyen az anyámmal?
- Ezt hogy érti?
- Ő kaphat időpontot? Megmondanám, hogy kihez szeretne menni.
- Ugye nem gondolja, hogy válogathatnak?
- De gondolom, ugyanis a betegeknek joguk van orvost választani.
Mondom az orvos nevét, a hölgy ideges, telefonál, szól az illető orvos asszisztensének.
- November végére tudtak időpontot adni.
- De a Mamának erős fájdalmai vannak, és november vége még másfél hónap.
- Szedjen fájdalomcsillapítót, ki fogja bírni.
Ezen a ponton éreztem úgy, hogy eljutottam a falig.
2018. október tizenhatodikán úgy jöttem ki a területileg illetékes rendelőből, hogy nem sikerült orvosi ellátáshoz juttatnom két szenvedő öregembert, akik történetesen a szüleim. És ez nem valahol a periférián, mondjuk egy elhanyagolt baranyai zsákfaluban történt - nyilván ott sem volna szabad megtörténnie -, hanem a székesfőváros egyik központi szakrendelőjében.
Annyiban talán speciális a helyzetem, hogy újságíró lévén könnyebb az utam a nyilvánossághoz.
De most nemcsak a magam és a két hozzám tartozó idős ember nevében szólok, hanem mindazok a nevében, akik
mögöttem állnak, hosszú, tömött sorokban, meg akiket most tolnak be, majd ki a szakrendelő ajtaján, akik egyszerűen nem, nem és nem kapnak segítséget,
egy olyan országban, ahol
- a kormány szerint az egészségügy világszínvonalú,
- az ellátáshoz való alapjog pedig minden állampolgárt rohadtul megillet,
kortól és nemtől függetlenül. A szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik végigdolgozták az életüket, kifizettek irtózat mennyiségű társadalombiztosítást, megtettek mindent azért, hogy most, amikor már gyöngék és akár szó szerint elesettek, házhoz érkezzen hozzájuk a segítség.
Például felneveltek egy generációt, mely, intézményi szinten, épp most hagyja őket cserben.
Értem, persze, a rendszer azt akarja, hogy az ilyen betegeket vigyük magánklinikákra, horror összegekért.
Amit egyébként meg fogok tenni, ha Isten megsegít. De akkor is, felfoghatatlanul undorító ez az egész.
Balavány György korábbi cikkei
- Hajléktalanok mutatták meg féltett vagyonukat
- Elképesztő a hiszti az új gyülekezési törvény körül, pedig nincs vele semmi gond
- Kislányoknak küldte meg a péniszfotóját, felfüggesztettet kapott, most azt mondja: leszarom
