Pár perccel az első, vereséget mutató becslések nyilvánosságra hozatala után pódiumra lépett Marine Le Pen, aki a második fordulóban a szavazatok 41,46 százalékát szerezte meg. Beszédében gyakorlatilag győzelemnek állította be eredményét - ami abból a szempontból igaz, hogy a Nemzeti Tömörülés (RN) jelöltje soha ennyi szavazatot nem szerzett a francia történelemben, és 2017-hez képest is jelentős az idei növekedés.
Le Pennek jó oka volt a triumfálásra: tudta, hogy vesztesként is fenn kell tartania a hívei lelkesedését. Ha ugyanis elkedvetlenednek a kudarc miatt, akkor kisebb hatékonysággal kampányolnak majd az 577 nemzetgyűlési pozícióért, amit kétfordulós, abszolút többségi egyéni kerületi rendszerben választanak idén júniusban, listás ág és arányosság nélkül.
Marine Le Penhez hasonlóan "kiegyensúlyozó" nemzetgyűlési választás mellett kardoskodott Jean-Luc Mélenchon, a radikális baloldali Lázadó Franciaország (LFI) elnökjelöltje is, aki már a két forduló között elkezdte a kampányt a saját miniszterelnökségéért. Mélenchon pár perccel Marine Le Pen után ismét arra kérte a franciákat, hogy júniusban válasszanak baloldali többséget.
Az LFI érvelése szerint Emmanuel Macron szavazóinak egy része valójában nem az elnököt támogatta, hanem Le Pent utasította el, így ők most majd választhatnak valami olyat, amit tényleg akarnak. Igaz, Mélenchon éppenséggel támadható ugyanezzel az érveléssel: kiugróan jó első fordulós eredményét (bő egy százalékponttal maradt csak el Le Pentől) jórészt a baloldali taktikai szavazásnak köszönheti, noha ezt a választás előtt a szövetségben és választási győzelemben reménykedő baloldali elitek nem biztos, hogy a fejére fogják olvasni.
Összességében az a helyzet, hogy
Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen ugyanarra a pozícióra pályázik: hogy a globális-lokális törésvonal másik oldalán ők lehessenek Emmanuel Macron legfőbb populista ellenzéke
(egyes RN-politikusok vasárnap este népi blokkról, az LFI-sek pedig népi egységről beszéltek). Macron oldaláról pedig az a tét, hogy kap-e eszközöket a kormányzáshoz, vagy sem.
Intő jel az elnök számára, hogy egy, az újraválasztás után megjelent kutatás szerint a megkérdezettek 56 százaléka azt szeretné, ha nem lenne parlamenti többsége. Ugyanakkor nagy előnyt ad Emmanuel Macronnak és a centristáknak, hogy a győzteshez húzás ismert jelensége mellett már most megkezdhető a kampánykormányzás. Az is a centristák kezére játszik, hogy az ellenzék megosztott, azaz az RN és az LFI között korlátozott az átjárás. Ráadásul a franciák alapvetően és történetileg is húzódzkodnak attól, hogy a populistákat kormányzó felhatalmazáshoz segítsék.
Macron a fentiek miatt maga is kampánybeszédet mondott a Mars-mezőn az újraválasztása után, noha győztesként igyekezett kezet nyújtani az egész országnak. Látványosan szólt a baloldaliakhoz, a távolmaradókhoz, illetve azokhoz, akik Le Pen ellen szavaztak rá. Miközben sugallta, hogy turbulens évek jönnek,
zöld, humanista, új stílusra, módszerekre alapozó kormányzást ígért,
ami bízvást tekinthető a nemzetgyűlési kampány részét képező üzenetcsomagnak. A mindenkori elnök ilyenkor az elnöki szavakat és a kormányzás első heteit használja üzenőfüzetként. Ez természetesen hivatali előnye és joga. A két választás radikális közelsége miatt egyébként a megválasztott francia elnökök rendre nemzetgyűlési többséget kapnak a franciáktól. Ez 2002 óta, amióta így szervezik a voksolásokat, mindig így volt.
A már említett kampánykormányzás pillanatokon belül elkezdődhet. Jean Castex miniszterelnök hamarosan beadhatja lemondását, Emmanuel Macron pedig új kormányt bízhat meg, kinevezve például egy olyan miniszterelnököt, aki választási ígéretéhez híven felelős lesz az ökológiai tervezésért. Ne legyen kétségünk, a következő kormány - amelyről természetesen már megindultak a találgatások - a választásig lesz hivatalban, és egyetlen célja lesz: úgy kormányozni, hogy az En Marche és Macron szövetségesei nemzetgyűlési többséget szerezzenek. Minden, amit az újraválasztott elnök és kormánya csinál a következő hetekben, a kampány része lesz, és így is kell rá tekinteni.
Bár sok minden szól az elnök parlamenti többsége mellett, Macron akkor is nehéz kormányzás elé néz, ha a franciák tartják magukat a 2002 óta kialakult táncrendhez, és többséget adnak neki. Nemcsak azért, mert tízből négy Macron-szavazó tényleg csak Le Pen miatt szavazott rá, hanem azért is, mert a mélyben ott vannak azok a társadalmi feszültségek, amelyek anno a sárga mellényes mozgalmat is felszínre hozták. 2022-ben ismét kiderült, hogy
Macron hívei inkább városiak, jól keresők, idősebbek (netán nyugdíjasok), és inkább jól érzik magukat a globalizált világban, miközben az elégedetlenségek, a magukat rosszul érzők szószólója Marine Le Pen.
És ez a konfliktus éles, mély, s nemzeti szinten ez a legfontosabb politikailag szervezett törésvonal. A történelemkönyv úgy emlékszik majd erre a választásra, hogy Emmanuel Macron képes volt hosszú időre átrajzolni a francia politika térképét, ráadásul ő az ötödik köztársaság De Gaulle óta első elnöke, akit úgy választottak közvetlenül újra, hogy parlamenti többsége is volt. De könnyen lehet, hogy az értékelő mondatnak lesz majd egy folytatása is. Merthogy igazuk van azoknak, akik most arra mutatnak rá, hogy a történelmi győzelem mögött ott tornyosulnak egy történelmi-politikai társadalmi konfliktus árnyai is. Hogy mit tesz vele Emmanuel Macron, az a következő öt év legizgalmasabb kérdése.
Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem
