Kicsit döcögősen indul az idei Brain Bar a Corvinus egyetem falai között, a két előadóterem csordultig teli, a folyosókon óriási sorok, Lajos Antal előadásán is a fal mellett, az esőben áll a tömeg. A beszélgetés egy mesterséges intelligenciáról szóló vita és Kiss V. Balázs bűvész mutatványai közé ékelődik be, és egyfajta "myth-busting" stílusban zajlik, ami annyit tesz, hogy az előadó lerombolja a témájához kapcsolódó mítoszokat.
Lajos Antal rögtön egy komoly tévhitet dönt meg: nem igaz, hogy az állatok nem képesek hazudni. Érdemes különbséget tenni a hazugság és a megtévesztés között viszont, mert a fajok nagy része az utóbbi mestere (például megtéveszt a kaméleon a színével, de számos lepkefaj is képes beleolvadni a környezetébe, ezzel átveri a ragadozóit). Hazudni az olyan fajok képesek, mint például a csimpánz vagy a gorilla. Volt már kísérlet arra, hogy a gyengébb, ranglétrán alább elhelyezkedő csimpánz úgy tett, mintha nem lenne semmi egy étellel teli ládában azért, hogy az erősebb csimpánzok ne vehessék el előle az élelmet.
Az embereknél a legprofibb hazudozók kétségkívül a tinédzserek, de már az egész kicsi gyerekek is tudnak hazudni, csak nem olyan ügyesen, mint a felnőttek, mert a hazugság fenntartásához nem elég kifinomultak a kognitív képességeik. A gyerekeket érdemes 2-4, 4-10 és 10 feletti életkorra osztani, igy növekszik egyre inkább a hazudóképességük.
A nagyon kicsiknek csak zseniális pókerarcuk van: ha megkérdezzük tőlük, ők ették-e meg a csokit, még akkor is azt mondják, hogy nem, ha tiszta csoki az arcuk.
Viszont ha megkérdezzük tőlük, hogy melyik kézzel ették a csokit, akkor már lebuknak, mert megmondják - nem tudják összeegyeztetni a hazugságot a későbbi kérdésekkel. Ezzel szemben a tinédzserek teljesen profi hazudozók, úgy képesek befolyásolni az embereket, hogy komplex hazugságokkal elterelik a figyelmet.
Rengeteg verbális és nonverbális jel utal arra, ha valaki hazudik. A nonverbális jelek közé tartozik az erőltetett, hamis nevetés, a sokszoros sóhajtozás, a szemkontaktus elkerülése és az olyan kényszercselekvések, mint a torokköszörülés. A verbális jelek már jobban változhatnak, de általában jellemző rájuk a túlzott hangsúlyozás, az általánosítás (soha semmi nem történt), a visszakérdezés (komolyan? miért tennék ilyet?) és az abszolút tagadás (soha semmi ilyesmi nem történt).
Fontos megjegyezni, hogy nem csak szándékosan, de véletlenül is hazudhatunk: statisztikák szerint az újonnan megtanult
információk és ismeretek 70 százalékát az emberek egy órán belül elfelejtik.
Általában az információk vizuálisan rögzülnek, fel tudjuk idézni, hogy milyen szituációban voltunk, nagyjából hogy nézett ki a helyzet, de az elhangzottak 70 százaléka kiesik. Az akaratlanul hazudókra nem vonatkoznak azok a jelek, amelyek a készakarva hazudókat elárulják, ők ugyanis azt az információt megosztják, amit tudnak, csak azt nem, amit elfelejtettek.
Mindezek ellenére Antal Lajos elmondta, hogy száz százalékosan soha nem lehet kiszűrni azt, hogy valaki hazudik, még a poligráfok sem ennyire megbízhatók. Fontos szerepe van a hazugság felismerésében annak, hogy mennyi információja van valakinek a vele szemben álló félről, és annak is, hogy milyen kérdéseket tesz fel. A kérdés ugyanis egy stimulus, a következő 10-15 másodpercben a reakció alapján meg lehet állapítani, hogy valaki mennyire mond igazat. Teljes bizonyossággal azonban soha nem lehet kijelenteni, hogy az illető hazudik-e. A Deloitte-nél dolgozó Antal az interjúztatás fázisában szokta kamatoztatni az általa megszerzett tudást, de óvatosságra int, nehogy csak a bevált taktikák által akarjuk eldönteni, ki mennyire megbízható.
