Elképesztő jelenség, ahogy az Amerikai Egyesült Államok, ez az önmagára olyan inherensen büszke kultúra mennyire hajlamos elfelejteni, hogy bár gyökerei kétségtelenül számtalan irányba húzzák - Európa, Latin-Amerika, vagy épp, ha már itt tartunk, saját őslakosai felé - jó ideje létezik már különálló amerikai identitás, amit olvasztótégelyében lepárolt magának. Ennek vannak nagyon erős, stílusjegyei és formavilága, amelyek a kultúrában és a szórakoztatóiparban lecsapódtak. Kevésbé kimódoltan: Amerikának van sajátosan amerikai popzenéje, irodalma, filmnyelve, mi több, nem elhanyagolható, hogy van neki egy Hollywoodja. Annak minden árnyoldalával, de eget rengető médiaerejével, szupergépezetével, lehetőségeivel is, ami érték, és illene megbecsülni. Ennek ellenére az álomgyárra rendre rájön a szereptévesztés, és vért izzadva megpróbál valami másnak látszani, mint ami, elsősorban európai sikerfilmek farvizén, azok remake-jét legyártva legombolni néhány tízmilliót.
Hollywood pénzéhségét, persze, ismerjük és értjük, és az sem újdonság, hogy a szórakoztatóipar alapvetően gyáva: lehetőleg a biztosnál is biztosabbra szeret menni, például úgy, hogy egy más létező és bevált formulát ismétel meg. De ezzel együtt is bicskanyitogató a jelenség, ugyanis ezek a filmek többnyire nagyságrendekkel gyengébbek az eredetinél, ami így, hogy a hollywoodi gépezet túlkiabálja, el sem jut sokakhoz, emellett még méltatlan is a nagy elődhöz. Készül például az amerikai remake az Életrevalókból - el tudnak képzelni ennél méltatlanabb, kínosabb sztorit? Ehhez képest A tetovált lány amerikai karrierje a svéd eredetikhez képest még istenes, köszönhetően egyrészt David Fincher személyének, másrészt annak, hogy a könyveredetiből, nem pedig a filmes előképből indultak ki, így ott csak egy kicsit lúgozták ki a sztorit és a karaktereket - legalábbis eddig. Ám most, az eredeti tervektől eltérően nem az eredeti Millenium-trilógia második és harmadik részével folytatták Lisbeth Salander történetét (ezekből svéd változat már készült), hanem a Stieg Larsson halála után a történetet folytató David Lagercrantz Ami nem öl meg című regényét adaptálták filmre, az eredmény pedig komikus skandinávkodás amerikai módra.
Fotó: Intercom
Lisbeth Salander boldogan éli az önbíráskodó hackerek életét, asszonyverőket és egyéb rosszfejeket büntet meg, amikor megbízást kap, amelyben ezúttal nem nőtársai védelmében kell csatasorba állítania képességeit: egy veszélyes programot akar vele visszalopatni magának a program alkotója, hogy elpusztíthassa azt. Maga a lopás persze gond nélkül sikerül, ám az ügy nem ilyen egyszerű: mivel a programmal gyakorlatilag bárki ráteheti a kezét a világ összes atomfegyverére - így aztán érthető, hogy egész sokan érdeklődnek iránta, többnyire nem zen buddhista szerzetesek: amerikai kémek, a svéd kormány, svéd rosszfiúk. Lisbethet megtámadják, éppen hogy csak megmenekül, a programot tartalmazó laptoppal viszont meglépnek, így aztán lényegében e gép visszaszerzése körül forognak a film eseményei. És még valaki körül: a program készítőjének kisfia is veszélybe kerül, Lisbeth márpedig, az ő hányattatott gyerekkorával nem az a nő, aki vállat vonna egy veszélybe került kisgyerekre.
Fotó: Intercom
A történet tehát szokásosan sötét, erőszakos és szövevényes, ez a Millenium-saga minden részére igaz, mint ahogy a skandináv krimikre általában. Ám nagyjából ennyi a hasonlóság a nagy elődökkel - furcsamód épp azért, mert annyira hasonlítani akar. A rendezést az eddig elsősorban horrorokat (Gonosz halott, Vaksötét) jegyző Fede Alvarezre bízták, ő pedig annyira, de annyira hozni akarta az északi hangulatot, hogy erőlködését majdnem értékelnénk is, ha legalább egy kicsivel lenne ízlésesebb. Ám a film amellett, hogy akkurátusan kipipálja a skandinávkrimi-hangulati kisokos összes elemét töménytelen mennyiségű hótól kezdve sötétzöldes tónusokig, fontos tényezőkben elbukik.
Egyrészt nem tiszták a motivációk, amelyekre, ha lassan is, de ezek a történetek mindig fényt derítenek, minden üzleti, politikai és emberi logika nélkül cselekednek szereplők, akik mindemellett többnyire elnagyoltan felskiccelt vázlatok inkább, mintsem valós karakterek. A legszomorúbb, hogy magát Lisbethet is elfelejtették kidolgozni a forgatókönyvben: róla tudunk meg a legtöbbet ugyan, de még így sem túl sokat azt leszámítva, hogy nagyjából annyira elnyűhetetlen, mint Chuck Norris. Így aztán Claire Foy sokat méltatott tehetsége sem tud felcsillanni. Blomkvist figurája még rosszabbul járt: jelenléte a történetben olyan kevés vizet zavar, hogy ezzel az erővel akár ki is hagyhatták volna.
Fotó: Intercom
A mellékszereplők még vázlatosabbak, ennek eredményeképp már-már nevetséges, amennyire leegyszerűsítettek és eltúlzottak: a jó nagyon jó, a rossz nagyon rossz, a korrupt hivatalnok, a rosszfiú, a főgonosz, mint egy rossz képregényben, mind olyan egybitesek tartalmilag és látványban is, hogy azt komolyan venni lehetetlen, élen a háttérben munkálkodó, múltból feltűnt ellenséggel. Így gyakorlatilag lehetetlen átérezni az események súlyát, nem tudunk kapcsolódni a szereplőkhöz, így drukkolni sem nekik, aminek eredményeképp ez a film úgy pereg le a szemünk előtt, hogy a pulzusunk egyszer sem emelkedik meg, ami azért teljesítmény egy krimitől. Ettől a krimitől éppenséggel az egyetlen teljesítmény.
Ami nem öl meg (The Girl in the Spider's Web) - angol-német-svéd-kanadai-amerikai krimi, 117 perc - értékelés: 4/10
