Az első világháborúról leírtuk már korábban is, hogy a filmművészet mostohagyerekként kezeli a másodikhoz képest, és ez nem csak Hollywoodra igaz. Sőt, a balkáni front eseményei még inkább háttérbe szorultak a nyugati fronttal szemben, hiszen elsősorban az utóbbi lövészárok-háborújával szokás azonosítani a nagy háborút. De a magyar első világháborús emlékezet is inkább az olasz frontra, azaz az Isonzóra és Doberdóra szűkült le, és még a rengeteg magyar áldozattal járó orosz front is előbb szóba jöhet, mint az első kettőhöz képest gyorsan lezajló szerbiai hadjárat, hiába indult onnan az egész világégés.
Legalábbis nekünk tűnhet így, ám a szerbeknek erről egészen más fogalmaik vannak, számukra az újkori szerb történelem egyik leggyászosabb időszaka ez, és az ország történészei szerint egyetlen másik ország sem veszített lakosságarányosan annyi embert a világháborúban, mint Szerbia. És még ha ez utóbbiban azért nincs is nemzetközi konszenzus, az átlagnál több áldozat tény. Az I. Péter király a címe ellenére csak kisebb részben szól a szerb uralkodóról, sokkal inkább az ország háborús szenvedéseinek állított emléket. De mi is történt akkor Szerbiában?
Halálmenet az albán hegyekben
Bár a szerb nacionalisták hősként tisztelik a Ferenc Ferdinánd főherceget meggyilkoló Gavrilo Principet, és máig vitatott a szerb titkosszolgálat szerepe a merényletben, az is egyértelmű, hogy Szerbiának 1914-ben nem állhatott érdekében egy újabb háború. Az ország épp hogy túl volt a két Balkán-háborún, és bár a hadserege tapasztalt volt, de kimerült és rosszul felszerelt, a frissen bevonult katonák jó részének nem hogy fegyver nem jutott, de még egyenruha sem. A jelentős számbeli fölényben lévő Osztrák-Magyar Monarchia könnyű és gyors győzelemre számított, de hamar kiderült, a soknemzetiségű K. u. K. hadsereg közel sem olyan félelmetes, mint a híre volt, és a szerbek sikeresen ellenálltak. Sőt, 1914 végére véres csatákban ugyan, de ki is űzték a Monarchiát a területükről. A központi hatalmak a következő évben már biztosra mentek, és az osztrák-magyar haderő jelentős német erősítéssel indított új támadást, melybe az időközben hadviselő féllé vált Bulgária is bekapcsolódott.
A túlerő gyorsan megfutamította a lerongyolódott, járványok tizedelte szerb hadsereget, amely fegyverletétel helyett 1915 novemberében a visszavonulást választotta az Adriai-tengerhez. Oda azonban a montenegrói, illetve albán hegyeken vezetett át az út: az egyébként is borzalmas minőségű utakon a téli időjárás még tovább nehezítette a helyzetet, nem beszélve a katonákhoz csapódó több mint kétszázezer, a front elől menekülő civilről, valamint a szerbekkel ellenséges albán gerillákról. Az egész háború egyik legtragikusabb epizódjának tartott visszavonulásban csaknem 80 ezer szerb katona és kétszer annyi civil halt meg: leginkább a fagy, az éhség, a betegség vagy éppen az albán felkelők végeztek velük. Akik elérték a tengert, azok közül is sokakkal végzett a kimerültség.
Az ökrös szekéren, majd gyalog menekülő, 71 éves Péter király túlélte ugyan "az albán golgotát", de csak a háború végén tért vissza Korfuról, ahol a megmaradt szerb erőket újjászervezték. Ők végül az antant csapatokkal együtt legyőzték a központi hatalmakat a Balkánon, és 1918-ban visszafoglalták az országukat is, mely egyesülve a Monarchia felbomlásával felszabadult délszláv területekkel a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, azaz a későbbi Jugoszlávia része lett.
A szerb hadsereg a háborúban a háromnegyedét elveszítette (hogy ebből mennyi a halálos áldozat, arról eltérő számok vannak), és a polgári lakosságot is jobban érintette a háború a többi európai országénál,
leginkább a gyilkos tífuszjárvány miatt, de kivette a részét a pusztításból a spanyolnátha és az éhínség is. Sőt, bár a második világháborúban látottakhoz képest ezek eltörpültek, a szerbiai frontra egyáltalán nem volt jellemző a britek és a németek focizásba hajló, "lovagias" háborúja. A megszálló bolgár hadsereg több helyen is szabályos mészárlást hajtott végre az országban, és az osztrák-magyar hadsereg részéről is történtek szép számmal kegyetlenkedések a civil lakossággal szemben, több ezer embert végeztek ki a megszállók. A Monarchia horvát katonái gyilkolták meg például Momčilo Gavrić, a híres gyerekkatona családját a Trbusnica nevű faluban: a magára maradt nyolcéves gyereket később egy szerb tüzérezred vette oltalmába, és velük küzdötte át a háborút, még a visszavonulást is túlélte.
A szerbek a mai napig emlegetik a velük szemben elkövetett háborús bűnöket, a sajátjaikról viszont - ahogy ez Kelet-Európában lenni szokott - leginkább hallgatnak: miután például a fogságba esett osztrák-magyar hadifoglyok többségét elvitte a tífusz, a maradékot embertelen körülmények között hajtották át az albán hegyeken, hogy azokat, akik túlélték a halálmenetet (melyben ugye sok szerb is belehalt), átadják az olaszoknak. Szóval semmiképpen sem egyszerűen elmesélhető történet ez, de mire jutottak a film alkotói?
Hőseposz vagy film a pusztulásról?
Az I. Péter király eredetileg tévésorozatnak indult, ám menet közben készült belőle egy kétórás filmváltozat, melyet 2018 végén mutattak be, a tizenegy részes sorozatot a következő évben adta le a szerb tévé. A film a neves színész, az Aleksandar Vučić elnökkel jó viszonyt ápoló Lazar Ristovski projektje volt, melybe a szerb köztévé is beszállt, ráadásul menet közben többször is változtak az alkotók, így Lazar Ristovski helyett végül a fia, Petar rendezte a filmet, az apjának meg kellett elégednie a főszereppel. Ahogy azonban azt már a cikk elején is jeleztük, a film egyáltalán nem Péter király története, hanem Szerbiáé a háború kitörésétől kezdve az albániai halálmenetig. A forgatókönyv Milovan Vitezović Péter király zoknija című regénye alapján készült, de ezt is többször átírták, és az is meglátszik a filmen, hogy egy eredetileg sorozatnak szánt történetet kellett újradarabolni. Ismerve a szerb kormánypárt nacionalizmusát, félő volt, hogy az I. Péter király egy sima propagandafilm lesz, amolyan hamis hőseposz - ám nem az lett.
Ez ugyanis csak nagyjából a harmadáig háborús film, onnantól kezdve viszont a pusztulás és a vereség áll a történet középpontjában. Péter királyon kívül négy további főszereplője van a filmnek: a már említett gyerekkatona, Momčilo Gavrić, illetve egy Marinko Spasojević nevű tüzér, utóbbi édesanyja, Makrena és Spasojević bajtársa, Zivota. (A népmesébe illő Spasojević-legenda szerint Makrena a visszavonulás zűrzavarában beszélni tudott a királlyal, akinek átadta a fia számára kötött zoknit, és megkérte, adja tovább a fiának. A király tényleg kereste is a katonát, de az végül nem élte túl a halálmenetet, és miután kiderült, hogy az özvegy is az egyetlen fia után halt, emlékművet emeltetett nekik.) Az már a forgatókönyvírók leleménye, hogy a két kultikus figurát, Gavrićot és Spasojevićet összehozták, hiszen nem tudni róla, hogy ismerték volna egymást.
A film fent említett első harmadában Péter királyt alig látjuk: az idős Karagyorgyevics uralkodó épp lemond a trónról, de aztán visszatér, hogy segítse a népét a bajban, és láthatjuk a szerbek korai győzelmeit. Ezek helyenként egész látványosan megcsinált, véres és kegyetlen csatajelenetek, melyek semmi szeretni valót nem mutatnak a háborúból, noha az is tény, hogy a Monarchia hadseregét nagyjából úgy ábrázolják, mint a Wehrmachtot - a szerbek végig svábokként emlegetik őket. A film nem akar belemenni a bonyolult délszláv problémába, ezért horvátokról vagy bosnyákokról szó se esik, magyarokról is csak egyszer.
A kelet-európai háborús hőseposzoktól hiba elvárni a tárgyilagosságot, ebben a filmben is hiába keresnénk utalást például a már említett hadifogolymenetre vagy akár a szarajevói merénylet körülményeire, de
Ristovskiék ellenálltak annak a kísértésnek is, hogy valamiféle nagy dicsőségként próbálják eladni a pusztulást.
A film ugyanis az albán golgotával és a tengerbe dobált holttestekkel ér véget, nem pedig az antant erők későbbi győzelmével, mely valószínűleg nem tetszik a szerb nacionalistáknak. Született már cikk korábban a lengyelek hasonló filmjéről, A varsói csata, 1920-ról, ahhoz képest mindenképpen meg kell említeni, hogy a szerb próbálkozás jobban sikerült. Az I. Péter király is belefullad helyenként a pátoszba, a történelemszemlélete is elég fekete-fehér. Ez a film is túl sokat markol azzal, hogy tablót akar mutatni, névtelen közkatonákkal ugyanúgy, mint a jól ismert történelmi személyiségekkel (szerepel a filmben a későbbi Sándor király, Pasić miniszterelnök és a szerb hadvezetés is), de az utóbbiak Péter kivételével itt is csak díszletek leginkább. Mégis, több szempontból is kifejezetten hatásosra sikerült: az egyik a látvány, mely Dusan Joksimović operatőri munkáját dicséri. Persze látszik az is, hogy volt pénz a projektre, és tényleg egészen grandiózus hatást keltő felvételek keltik életre a hegyeken átvonuló vert sereg tragédiáját, miközben a csatajelenetek is hatásosak.
Szintén ki kell emelni Lazar Ristovskit: nem állítom, hogy aki semmit nem tud Karagyorgyevics Péterről, az ettől a filmtől sokkal okosabb lesz, de egy visszafogott eszközökkel operáló, természetes alakítással kelti életre a betegeskedő, kétségek gyötörte öreg királyt. A. J. P. Taylor angol történész Az első világháború képes krónikája című könyvében látható egy kép Péterről, mint a botjára támaszkodó, megtört öregemberről (a képaláírás: Péter szerb király megtapasztalja a vereség kínját), míg a legendás filmrendező, John Ford egy másik fotóról, az ökrök vontatta szekéren menekülő Péter királyt ábrázoló képről mondta azt, hogy az a fotó megfilmesítés után kiált. És valóban, ezt a Péter királyt makulátlanul sikerült megrajzolni a filmben, ami mindenképpen eredmény. Ha pedig nem volna a film helyenként kibírhatatlanul vontatott vagy épp giccses, és félre tudjuk tenni, hogy ebben a konfliktusban a magyarok a másik oldalon álltak, akkor még ajánlani is lehetne. A szerb nézőpont iránt érdeklődőknek persze így is érdemes megnézniük, mind az erényei, mind a hibái érdekesek lehetnek számunkra is.
