Nehéz időszakon van túl. Milyen érzések kavarognak önben most, hogy elkapták az elkövetőt?
Nehéz felfogni, hogy megvan a feleségem gyilkosa. Ez hatalmas eredmény, elégtétel és öröm az egész családnak.
Sejtette, hogy emiatt hívták be a kapitányságra?
Nem. Amikor a rendőrök felhívtak, csak annyit mondtak, hogy menjek be és hozzam el az anyósomat is. Korábban nem volt olyan, hogy együtt kellett volna bemennünk, ezért gondoltuk, hogy valami fontos dolgot szeretnének közölni velünk.
Mi volt az első gondolata, amikor elmondták, hogy megvan a feltételezett tettes?
Igazából fel sem tudtam fogni. Kellett egy nap ahhoz, hogy egyáltalán megérjen bennem a gondolat, hogy öt év után tényleg megvan a gyilkos. Krisztit már nem fogjuk visszakapni soha, ez nyilvánvaló, de ez akkor is egy nagy elégtétel az élettől.
Bízott még abban, hogy elkapják vagy feladta már a reményt?
Bíztam még benne, de egyre kevésbé. Minél több idő telik el, annál kisebb az esély.
Mit gondolt, amikor megtudta, hogy nem messze lakott önöktől az állítólagos tettes?
Szerettem volna többet megtudni a gyilkosról, ezért elmentem a Tisza utcába, ahol élt. Senki nem tudott róla semmit. Van egy gyerekkori barátom, aki szintén ebben az utcában lakik. Azt mondta, hogy soha életében nem hallott erről a Szilveszterről, pedig a születése óta, azaz ötven éve ott lakik.
Hányszor kellett bemennie a rendőrségre a tragédia óta?
Fogalmam sincs, nem számoltam, de sokszor.
Mi volt a legnehezebb a hosszúra nyúlt nyomozás során?
A legeleje, amikor még én is ott voltam a feltételezhető gyanúsítottak között. Sokszor úgy mentem be a rendőrségre, hogy úgy köszöntem el anyutól, hogy vigyázzon a kisfiúnkra, mert nem tudom, hazaengednek-e. Megkínozták, megerőszakolták, meggyilkolták a feleségemet, és még annak is fennállt a veszélye, hogy a fiam teljesen árva marad, mert engem tartóztatnak le, ártatlanul. Igazából még gyászolni sem tudtunk nyugodtan.
Hány éves a fiúk?
Most lesz tizenhat. Két héttel a 11. születésnapja előtt halt meg az anyukája. Október hetedikén született, és szeptember 25-én gyilkolták meg Krisztit, most lesz öt éve. Három nap után mertem csak elmondani neki, hogy meghalt az anyukája. Addig olyanokat mondtam, hogy eltűnt, keresik. Aztán azt mondtam, hogy meghalt, mert megállt a szíve. Látta a médiában, hogy mi történt, így szépen lassan mindent el kellett neki mondani.
Kértek pszichológusi segítséget vagy inkább családon belül próbálták megoldani a dolgot?
Három pszichológussal is beszéltünk, hogy segítsen feldolgozni a gyereknek a tragédiát, de mind a három lerázta magáról a dolgot. Egyikük sem merte elvállalni.
Mit mondtak, miért nem?
Olyasmiket, hogy a tényeken már úgysem tudnak változtatni, meg csak akkor foglalkoznak vele, ha a 11 éves fiam magától felismeri, hogy pszichológusi segítségre van szüksége. Egy 11 éves gyerek hogy tudja ezt felismerni? Akkor úgy döntöttünk, hogy majd a család megoldja.
A fia hogy fogadta a mostani hírt?
Nem nagyon beszél róla, de én úgy látom, felszabadult, hogy megvan az anyukája gyilkosa. Nem sokat beszél az anyja haláláról, én pedig nem faggatom. De azt látom, hogy nagyon megkönnyebbült.
Emlékszik még arra, hogy miről beszélt utoljára a feleségével?
Amikor elment az utolsó futására, nagyon csinos volt. Ott állt a fürdőszobában. Amikor elindult, mondtam neki, hogy milyen csinos vagy, nagyon sokat sportolsz. Azt felelte, hogy akkor egész életemben ilyen csinos maradok. Ez így lett sajnos, mert nem jött haza többé.
Szeretne találkozni a felesége gyilkosával vagy csak a szemébe nézni?
Nem. Nem akarok találkozni vele. Azt, amit csinálni szeretnék, azt a társadalmi együttélés szabályai lehetetlenné teszik. Innentől kezdve nincs értelme találkozni vele.
Ön szerint milyen büntetést érdemel?
Mivel halálbüntetés nincs, ezért tényleges életfogytiglanit.
Elmegy majd a bírósági tárgyalásokra?
Nem szeretnék részt venni a tárgyalásokon. Csak akkor megyek majd el, ha beidéznek, akkor ugyanis kénytelen vagyok. Mivel az életét úgysem vehetem el, ezért számomra érdektelen, hogy ott legyek. Nem akarom látni ezt a férget.