Az 1945 óta tartó korszakot gyakran "hosszú békének" nevezik, ám közben évről évre rengetegen halnak meg fegyveres konfliktusban világszerte. Akkor most a béke vagy a háborúk és polgárháborúk időszakát éljük? Esetleg egyszerre a kettőt?

A "hosszú béke" elnevezést 1984, majd még inkább 1989 után kapta a korszakunk, aminek alapját az adta, hogy eltűnőben voltak azok a fajta háborúk, amiket a 20. századból oly jól ismertünk. Komoly probléma ezzel az elnevezéssel, hogy csak az államok közti háborúk visszaszorulására vonatkozik, és teljesen figyelmen kívül hagyja a polgárháborúkat, amelyek egy adott állam keretein belül robbannak ki, és 1989 után különösen elterjedtté váltak világszerte. 1945 óta nagyjából annyian haltak meg polgárháborúkban, mint ahányan a második világháborúban. Tehát az úgynevezett "hosszú béke" valójában egy nagyon is véres időszakot takar a világ számos részén - különösen Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Ez akkor is így van, ha államok hivatalosan nem nagyon háborúztak egymással ezekben az évtizedekben. Viszont az, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, még ezt a vitatható olvasatot is porrá zúzta. Mert, ha el is fogadjuk a meghatározást, hogy az államok közti háborúk hiányára hosszú békeként hivatkozzunk, többé már ez sem érvényes. Visszazökkentünk egy állapotba, ami sokkal inkább emlékeztet a 20. század korábbi szakaszának konfliktusaira.

Oroszországban akár börtönbe is kerülhet, aki háborúnak, nem pedig "különleges katonai műveletnek" hívja azt, ami Ukrajnában zajlik. Ez jól mutatja, hogy a háborút nemcsak ágyúkkal, tankokkal és gépfegyverekkel, de szavakkal is vívják. A könyve fő tanulsága épp az, hogy ez a verbális harc egyáltalán nem új, évezredek óta kíséri a fegyveres konfliktusokat. Változott bármi ezen a téren?

A fegyveres konfliktusok elnevezése körüli harcok sokszor tényleg éppolyan elkeseredettek, mint maguk a konfliktusok. A könyvben számos példát hozok az elmúlt kétezer évből olyan küzdelmekre, amelyek tétje az volt, hogyan hívjanak egy konfliktust. A nyelvezet ugyanis egyáltalán nem mellékes kérdés, alapvetően formálhat egy-egy fegyveres összecsapást, akár a külső-belső megítélését, így a végkimenetelét is befolyásolva. 1948 és a genfi egyezmények hoztak ebbe egy fontos változást: azóta egyre nehezebbé vált az államok számára, hogy a katonai műveleteikre háborúként hivatkozzanak. A háborúzás ugyanis ettől kezdve komoly jogi következményeket von maga után: a résztvevőkön számon kérhetők a hadviselés szabályai, és mindig a fejük fölött lebeg a háborús bűnök kivizsgálásának eshetősége. Emiatt minden hatalom igyekszik elkerülni, hogy háborúnak hívja saját katonai beavatkozásait. Nemcsak Putyinra igaz ez, aki be is tiltotta, hogy nevén nevezze bárki az ukrajnai inváziót, a nyugati országok is látványosan tartózkodtak a háború szótól a saját akciók leírása során, Izrael is felhozható példának. A "különleges katonai művelethez" hasonló, megtévesztő kifejezéseket használtak, hogy a hadműveleteiket kívül tarthassák a nemzetközi jog hatókörén. A konfliktusok elnevezése körüli küzdelem így valóban erősödött 1948 óta, de az ilyen viták története amúgy hatalmas múltra, évezredekre nyúlik vissza.

Szajki Bálint / 24.hu

Tehát a nemzetközi jog fejlődése nem felszámolta a fegyveres konfliktusokat, inkább csak átalakította a nyelvezetüket?

Több történész is meggyőzően érvelt mostanában amellett, hogy a háború úgynevezett "humanizálására" tett kísérlet valójában azzal járt, hogy a háború szabadon terjedhetett a világban, csak új nevek alatt és új kifogások álcája mögött. Közben persze maga a hadviselés is átalakult: a nagy, gépesített zászlóaljakkal és tankhadosztályokkal bíró hadseregek összecsapása helyett ma sokszor inkább a dróntámadások, kibertámadások vagy egyéb, felkelésellenes taktikák dominálnak, amik nem illeszthetők bele a háborúról szóló hagyományos, 20. századból örökölt képünkbe, pedig adott esetben ezek az akciók pusztítóbbak is tudnak lenni annál.

Az emberbarát hadviselés meghirdetése tehát abba torkollt, hogy a háború továbbterjedt és alattomosabbá vált.

Ha valaki nekünk szegezné a Brian élete szállóigévé vált kérdését - "Mit adtak nekünk a rómaiak?" -, nyugodt szívvel rávághatnánk: a polgárháborút például egész biztosan. Egyetért?

Igen, a Monty Python jelenetét továbbgondolva mondhatnánk azt, hogy a vízvezeték, a csatornázás, az utak, a gyógyászat és a bor mellett a rómaiak adták nekünk a polgárháborút is. A könyvemben amellett érvelek, hogy a polgárháború valami olyasmi, amit fel kellett találni. Természetesen a rómaiak előtt is fellángoltak egy-egy politikai közösségen belül nagyobb erőszakhullámok, de a rómaiak adtak ennek először saját nevet. "Bellum civile", ami latinul annyit tesz: polgártársak közti háború. Hogy miért volt ez olyan fontos mozzanat? Mert a római háborúkat mindig külső ellenségek ellen vívták, vagyis olyanokkal, akik nem számítottak római polgároknak, hiszen kívül estek a politikai és jogi közösségén. A polgártársak közti konfliktus lehetősége tehát paradoxnak, egyben nagyon rémisztőnek tűnt a számukra. Elborzasztotta őket, hogy fivér a fivér ellen, apa a fia ellen fordul, mégis nevet adtak a jelenségnek, emellett pedig egy sor emblematikus történetet és képet is áthagyományoztak az utókor számára, amik a mai napig alapjaiban határozzák meg a polgárháborúról alkotott felfogásunkat. Ezt az örökséget jól illusztrálja a véletlen egybeesés, hogy a könyvemet Magyarországon épp a Rubicon Intézet adja ki. Mint tudjuk, így hívták azt a folyót, amit Julius Caesar átlépett, hogy a seregével bevonuljon Rómába, és a polgárháborút a birodalom szívébe szállítsa. Szóval nagyon találó, hogy a polgárháborúkról szóló könyvem épp a Rubiconról elnevezett kiadónál jelenik meg.

Arról is ír, hogy amit egyszer feltalálunk, azt el is lehet tüntetni. De mégis hogyan lehetne eltüntetni a polgárháborút az emberiség eszköztárából?

Sokan beszélnek úgy a polgárháborúról, mintha az valami módon a génjeinkben lenne kódolva, és arra lennénk kárhoztatva, hogy örök időkig véres konfliktusokat vívjunk egymással. Szerettem volna ezzel az értelmezéssel szembemenni, és ezzel némi reménysugarat is nyújtani a jövőre. Ha ugyanis be tudom mutatni, hogy a polgárháború nem a természetünk része, hanem kulturális jelenség, egy emberi találmány, akkor talán el tudjuk képzelni annak lehetőségét is, hogy felszámoljuk ezt az invenciót. A könyv írása közben vagy 2017-es befejezése óta két, fontos és elhúzódó polgárháború is lezárult. Az első Srí Lankában, a második pedig Kolumbiában. Persze mindkettő politikai megoldása ingatag, de mégiscsak előálltak azok a jogi és diplomáciai mechanizmusok, amelyek lehetővé tették az évtizedek óta zajló, rendkívül véres polgárháborúk lezárását. Mindez szerintem ad némi reményt arra, hogy létre tudunk hozni olyan kereteket, amelyek a konfliktus eszkalálódása ellen hatnak, és talán nemcsak a polgárháborúk lezárásában, de a megelőzésében is segíthetnek.

Szajki Bálint / 24.hu

"Én forradalmár vagyok. Te felkelő vagy. Ők polgárháborút vívnak" - szól a fegyveres konfliktusok bevett ragozása, ami jelzi, hogy a beszélő pozíciója és politikai szándékai mennyire meghatározzák az események leírását. A forradalom mikor és hogyan vált a polgárháború "szexibb" riválisává a definíciós versengésben?

Az amerikai és a francia forradalom jelentősége hatalmas ezen a téren. A történelmet egyfelől el lehet beszélni polgárháborúk láncolataként, ami így egy végeérhetetlen ciklusokban ismétlődő, pusztító, véres és retrográd állapotként jelenik meg. Ám ez a megközelítés lecserélhető a forradalom vonzóbb narratívájára, amely lineáris, dinamikus, jövőorientált és progresszív. Az egyiket a rómaiaktól örököltük, a másikat pedig a 18. végéről, a forradalmak korának becézett időszakból. Ekkor kezdték el a korábban polgárháborúnak titulált konfliktusokat - akár utólag is - átfazonírozni, illetve átnevezni forradalommá. Ez jól megfigyelhető az amerikai szabadságharc esetében, amit, amíg zajlott, mindkét hadban álló fél polgárháborúnak nevezett. Ám amikor egyértelművé vált, hogy a gyarmatokon élő telepesek megnyerték az összecsapást, hamar elkezdtek amerikai forradalomról beszélni. Ez a siker aztán egy sor másik forradalmat inspirált, a nem sokkal később kirobbant francia forradalomtól kezdve egészen az olyan 20. századi eseményekig, mint a Kína, Kuba vagy Irán történetében új fejezetet nyitó forradalmak. A forradalmak láncolatáról szóló progresszív elbeszélés szépen ráíródott a korábbi, polgárháborús narratívára. Az új arculat némileg el is fedte az erőszakot, amely elkerülhetetlen része minden forradalomnak.

A politikai megosztottságról szóló elemzésekben Magyarországon, Amerikában és Nagy-Britanniában is gyakran hangzik el a "hideg polgárháború" kifejezés. Ezt ön hasznos vagy félrevezető metaforának találja?

Hasznosnak, különösen az Egyesült Államok esetében. Sokakkal együtt én is nagyon aggódom a helyzet instabilitása miatt. Nem önmagában a megosztottság számít, de ott vannak a lehetséges gyújtópontok is, legutóbb például az abortusz betiltását lehetővé tevő legfelsőbb bírósági döntés, ami pár nap alatt érezhetően növelte az indulatokat, ezzel még ingatagabbá téve a rendszert. És arról még nem is beszéltünk, hogy ez a nagyfokú társadalmi polarizáció egy olyan országban történik, ahol kiugróan magas az állampolgárok birtokában lévő fegyverek száma, és ez az identitásuk részét képezi. A római történetíróktól azt mindenképp megtanulhattuk, hogy éberen kell figyelni a közbeszédben uralkodó hangnemet.

A megosztottság, a háború és a polgárháború nyelve ugyanis mindig megelőzi a valódi erőszak elharapózását. Ez a fajta nyelv pedig legkésőbb 2016, Donald Trump sikeres elnökválasztási kampánya óta érezhetően erőre kapott az Egyesült Államokban.

Ekkoriban kezdték el egyre többen használni a "hideg polgárháború" kifejezést is. Nyilván nem fog megismétlődni a 19. század közepén történt amerikai polgárháború: nem csapnak majd össze nagy, szervezett hadseregek egymással az erre kijelölt csatatereken. Sokkal valószínűbb, hogy viszonylag lokális incidensek robbannának ki, amelyek még jobban aláásnák az intézmények stabilitását, válaszreakcióként pedig autoriterebb rendőri fellépést idéznének elő. Ezek miatt találom különösen aggasztónak az Egyesült Államokban uralkodó közállapotokat. Nagy-Britanniában a polgárháborús nyelvezet inkább a pártpolitikai csatározásokban kerül elő, de Emmanuel Macron néhány minisztere, illetve francia jobboldali politikusok is beszéltek egy francia - etnikai alapú - polgárháború lehetőségéről. Ezeket a félelmeket is komolyan kéne venni, mint egy olyan mély társadalmi feszültség tüneteit, amik a jövőben akár tényleg erőszakba torkollhatnak.

Már csak azért is kellene az óvatosság, mert a történelem egyik tanulsága: a polgárháborúk hajlamosak kiújulni, és sokkal könnyebb őket elkezdeni, mint befejezni.

Politikatudósok szokták hangsúlyozni, hogy egy lezárult polgárháború legvalószínűbb következménye: egy következő polgárháború. Ezzel már a rómaiak is tisztában voltak, ezért használtak olyan természeti metaforákat a polgárháborúra, mint a földrengés vagy a vulkán, amelyik észrevétlenül forrong a mélyben, majd időnként váratlanul kitör. Az ilyen katasztrófák hatalmas pusztítást végeznek, és még ha sikerül is a felszínen visszaépíteni utána a lerombolt falakat, a mélyben már készülhet a következő kitörés. A polgárháborúban szerzett sebeket pedig nagyon nehéz begyógyítani. Jó esetben létrejön egy törékeny politikai megállapodás, mint Kolumbiában vagy Srí Lankán, de a civil társadalomban és a helyi közösségekben is hatalmas munkát kell végezni - akár a családi és az egyéni sérelmek szintjéig leásva -, ha azt akarjuk, hogy a sebek ne gennyesedjenek el, és ne vezessenek újra erőszakhoz.

Szajki Bálint / 24.hu

Mit tehet ezen a téren egy tudós, egy értelmiségi? Csak mert egy korábbi könyvében arról ír, hogy a történészek nem húzódhatnak vissza a könyvtáraikba, újra ki kell venniük a részüket a közbeszéd alakításából.

Ezt nagyon fontosnak tartom, és ezért is örülök annyira, hogy a könyvemet számos nyelvre lefordították, köztük magyarra is. A célom ugyanis épp az, hogy ne csak az akadémiai közeget érjem el, de a szélesebb közönséghez is eljussanak a gondolataim. Mit tehetnek a történészek? Hadd említsek két dolgot, először is: hosszú távú perspektívát kell nyújtaniuk a jelenlegi eseményekhez. A politikai és vállalatvezetők cselekvési tervei választási ciklusokhoz vagy a részvényeseiknek tartott éves beszámolókhoz igazodnak. Ez még legjobb esetben is csak négy-ötéves perspektívát jelent. Ezért tartom fontosnak, hogy a történészek nagyobb távlatokat nyissanak, és a jelenlegi dilemmákat beágyazzák egy átfogóbb elbeszélésbe. Feltárhatjuk például a mai társadalmi instabilitás gyökereit a 20. században, én pedig egy ennél is jóval tágabb távlatot tekintek át a könyvben, hiszen kétezer éven keresztül követem a polgárháború fogalmának alakulását. A történészek, értelmiségiek elsőszámú küldetése tehát az, hogy segítsenek kiszélesíteni a jelenre szűkült látómezőnket.

A másik feladat, hogy megszólalásaikkal a higgadt, értelmes közbeszéd kialakulását segítsék elő. Amennyire lehet, kerüljék az indulatos fogalmazást, ne a feszültségeket élezzék, és törekedjenek a kompromisszumok keresésére, ám közben a kutatói hitelességüket latba vetve cáfolják meg a nyilvánosságban keringő téves információkat.

Ezeknél a téveszméknél ugyanis nincs hasznosabb eszköz azok számára, aki félelmet, gyanakvást, dühöt és bizalmatlanságot szeretnének ébreszteni az emberekben. A félelem, gyanakvás, düh és bizonytalanság pedig olyan alapanyagok, amikből kikeverhető egy robbanásveszélyes konfliktus.

Szépen hangzik ez a krédó, de mennyire látja megvalósíthatónak mindezt a mai nyilvánosságban? Mert sokszor úgy tűnik, hogy könnyebb az emberek érdeklődését felkelteni történelmi mítoszokkal és az előítéleteiket megerősítő álhírekkel, mint a higgadt és tényszerű okfejtésekkel.

Szerintem pontosan ezért nem vonulhatunk vissza a könyvtárainkba, ahogy ön is utalt rá az előbb. Kötelességünk, hogy a múlt jól alátámasztott, átfogó és kontextusba helyezett értelmezését nyújtsuk az embereknek. Már csak azért is, mert pontosan tudjuk, hogy épp a múltról alkotott mítoszok táplálják leginkább a társadalmi megosztottságot, legyen szó akár Magyarországról, Nagy-Britanniáról vagy az Egyesült Államokról. Akkor is ez a kötelességünk, ha az emberek jelentős részéhez nem jut el, amit mondunk. Vannak azért olyan élményeim is, amik okot adnak a reményre, például az általános és középiskolai tanárokkal folytatott beszélgetéseim. A tanárok kivételesen fontos hatással bírnak a társadalomra, és nagyon fontos, hogy felelősséggel és gondosan adják át a tényeket és a történelmi olvasatokat a tanítványoknak. Az akadémiai történészeknek ezért nemcsak a széles közönséghez kell beszélniük, de különösen fontos a tanárokat megszólítani, mert ők nevelik a felnövekvő generációkat.

Vegyünk egy konkrét példát: hogyan lehet történészként felelősen beszélni az orosz-ukrán háborúról, amely most zajlik, és a tények körül nagyon sok a bizonytalanság?

Fontos kérdés. Van egy harvardi kollégám, aki minden bizonnyal az elsőszámú ukrán történész angol nyelvterületen. A háború kirobbanása óta sokat szerepel a tévében és újságokban, valamint a korábbi és újabb könyveit is kiadja Ukrajna történetével kapcsolatban. Pontosan azért, hogy ellene tartson az orosz propagandának. Arra persze rendkívül limitált a lehetőségünk, hogy az oroszországi közbeszédben részt vegyünk. De az nagyon fontos, hogy Ukrajna történetének szakértői fellépjenek a világ egyéb részein is terjedő téveszmék ellen, amelyek az orosz propagandából szivárognak át az európai és az amerikai közvéleménybe. A demokratikus országokban élők is sokszor torz történelemképpel rendelkeznek, ezért nagyon fontos, hogy a történészek elmondják: amiket Putyin az invázió történelmi igazolásaként felhozott, azok nem többek nacionalista mítosznál. A nacionalista mítoszok persze nemcsak az orosz, de az ukrán oldalon is veszélyt jelentenek, így azokkal is ugyanilyen kritikusnak kell lennünk.

A helyzetet bonyolíthatja az is, hogy a valóságban a különböző konfliktustípusok nem tankönyvi tisztaságban jelennek meg, hanem menthetetlenül összekeverednek. Így egy konfliktus lehet egyszerre polgárháború és külső hatalmak által támogatott proxy háború is, amelyeknek az értelmezési kerete és a megoldása is eltér.

Így van, az egyik célom a könyvvel, hogy komplexebbé tegyem a polgárháború fogalmát. Az általános definíció szerint polgárháború az, amikor egy politikai közösség tagjai fordulnak és harcolnak katonailag egymás ellen. Ám a polgárháborúknak nevezett konfliktusokban azt tapasztaljuk legalább 1945, de különösen 1989 óta, hogy előbb-utóbb szinte mindegyik nemzetközivé terebélyesedik. Említhetnénk Afganisztánt, Jement, Szíriát, Irakot, és ezek még csak a közel-keleti példák. Mindegyikbe áramlottak külföldi harcosok, akik hol a szomszédos országokból, hol távolabbi szövetségesektől érkeztek, mint például az USA által vezetett nemzetközi koalíció iraki háborúja. Ezek egyszerre proxy háborúk, polgárháborúk és felkelésellenes hadjáratok, így az ilyen esetekben tényleg képtelenség volna szétszálazni az egymásba gabalyodó konfliktustípusokat.

Szajki Bálint / 24.hu

De nagyon fontos, hogy ne intézzük el annyival, hogy ez »csak« egy polgárháború, így az adott nép belügye, aminek semmi köze hozzánk, az EU-hoz vagy az Egyesült Államokhoz. Ezeket a konfliktusokat ugyanis sokszor mi idéztük elő, okaik a múltban gyökereznek, és sokszor egészen a birodalmak 19. és 20. századi fennállásáig és felbomlásáig nyúlnak vissza.

Most épp mibe ásta bele magát?

Több projekten dolgozom párhuzamosan. A legfontosabbnak még csak az előkészítése zajlik: a szerződéskötések és szerződésszegések világtörténete lesz az újkorban. Központi példám Nagy-Britannia lesz, de globális történetként vizsgálom majd a jelenséget. Ez is kötődik mai ügyekhez, például a brexit fölötti aggodalmakhoz, vagy a Trump-kormányzat elefánt finomságú viszonya a második világháború után létrejött, szerződésalapú nemzetközi rendhez. Emellett belekezdek egy kisebb szenvedélyprojektbe: egy vékonyabb könyvet írok az opera és a nemzetközi jog kapcsolatáról. Olyan műveket vizsgálok majd, amelyekben szerephez jut a nemzetközi jog.

Erre feltétlenül szeretnék példát hallani.

Az egész úgy kezdődött, hogy pár hónapja Londonban megnéztem a Figaro házasságát. A cselekmény fontos része, hogy Almaviva gróf a spanyol király küldöttjeként Londonba készül, ahova elvinné magával Figarót és menyasszonyát, Suzanne-t. Tudjuk, hogy amikor Londonba érnek, meg akarja erőszakolni Suzanne-t, és ha ez sikerül, diplomataként jogi védettséget élvezhet. Ez tehát a nemzetközi jog egy fontos vetületére reflektál egy fiktív bohózat formájában. Most a londoni operaházban amúgy épp a Pillangókisasszony megy, amiben hangsúlyosak a 19. századi japán házassági szerződések. Minél többet gondolkodok, annál gazdagabbnak tűnik a téma.

Ha jól sejtem, azért ez nem egy agyonkutatott terület.

Jól sejti, a magamfajta történész számára kivételesen ritka olyan kutatási témát találni, amiről nulla az elérhető tanulmányok száma. Utánanéztem, és még senki nem foglalkozott a témával, ami persze csak még jobban fellelkesít. Így senki nem fogja azt mondani, hogy hülyeségeket írok, mert én leszek az első, aki bemerészkedik erre a határterületre.

David Armitage Polgárháborúk - Az eszmékben élő történelem című könyve a Rubicon Intézet gondozásában jelent meg.

Szajki Bálint / 24.hu

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!