Sokadszorra veselkedett neki egy nyugat-európai lap annak, hogy megértse és megértesse, mi hajtja a jelenlegi magyar és lengyel kormányerők nacionalista fordulatát.
A Guardian szerzője, Nicholas Mulder azzal kezdi cikkét, hogy a Német Marshall Alap támogatásával pár fiatal kelet-európai ellátogathatott 1992-ben az Egyesült Államokba. Az egyikük a 29 éves Orbán Viktor volt, akit Los Angeles-i sétáján nem nyűgözött le túlzottan a Nyugat. Tény, hogy épp két hónappal azelőtt értek véget a súlyos faji zavargások a városban. A keletieket jobban érdekelte a technológia (például a walkmanek), mint az USA egyenlőségről, igazságról alkotott elképzelései.
Kapcsolódó
Soros Györggyel is találkozott, aki Németh Zsolt szerint már nem támogatni, hanem megvesztegetni akarta őket.
Orbánt elvitték az Umatilla Indián Rezervátumba Oregonba, ahol a szerző szerint az őslakosokkal se találta igazán a kapcsolatot (miután egy földreformmal kezdte traktálni őket). Ami igazán lenyűgözte, az a demokrata konvenció volt New Yorkban, ahol hivatalosan is Bill Clinton lett a párt elnökjelöltje. A cikk szerint
itt érett meg igazán az elhatározás Orbánban: egy napon miniszterelnök szeretne lenni.
Eközben a nyugati közbeszéd is változóban volt ahhoz képest, amit Orbán Soros-ösztöndíjasként Oxfordban megismerhetett. Őt hidegen hagyták a nyugatiakat egyre jobban foglalkoztató témák, mint a rasszizmussal szembeni fellépés, a faji és nemi-szexuális kérdések, a gyarmatosítás öröksége vagy a holokausztra emlékezés.
Lengyelország és Magyarország eközben gazdasági sokkterápiákkal próbált átlendülni a rendszerváltás nehézségein, a két állam jobboldal elitje pedig konzervatívabb irányba fordult, mint az európai mainstream. Orbán és a Kaczynski fivérek irányítása alatt a nagyra hízott kormánypárt elfoglalta a közintézményeket, a bíróságokat, a médiát, a baloldali szervezeteket és személyeket, ahonnan lehet, kiűzték. Ugyanakkor az uniós tagság változatlanul népszerű Budapesten és Varsóban is. Ahogy a Guardian fogalmaz,
a magyar és lengyel antiliberálisoknak nem az Európán kívüli függetlenség a céljuk, hanem az Európán belüli autonómia.
Miért fordultak el a liberalizmustól?
A bolgár Ivan Krasztev és az amerikai Stephen Holmes elmélete szerint Orbán és Kaczynskiék amiatt lázadtak fel, mert nem sikerült a rendszerváltáskori álom: hogy a nyugati liberális intézmények és nézetrendszerek lemásolásával nyugati jólét teremtődjön. Úgyhogy a 2008-as gazdasági és a 2015-ös migrációs válság hatására úgy döntöttek, még nagyobbat kell változtatni.
Bár agyelszívás nagy méreteket öltött, a lakosság elöregszik és fogy, Orbán elutasította a bevándorlást, viszont állampolgárságot adott a határon túli magyaroknak, és rengeteg, a gyermekvállalást támogató intézkedést hozott. Pedig emiatt nem kéne az illiberalizmushoz fordulni, a rendszerváltás óta lakosságának 20-30 százalékát elvesztő Lettország, Litvánia, Horvátország, Bulgária és Románia sem lett autoriter állam, utóbbi kettőben éppen megerősödőben vannak az EU-párti, korrupcióellenes politikai erők. Eközben
Lengyelország és Magyarország uralkodó pártjai folytatják azt, amit igazabb szakításnak gondolnak a múlttal, mint az 1989-es délibábos átmenetet
- fogalmaz a Guardian.
Így kezdődött a Nagy Váltás
A lap felidézi az ezredfordulót, amikor Orbán a Független Kisgazdapárttal koalícióban kormányzott. A szerző szerint környezetében csírájában már jelen volt a holokauszt relativizálása, a rasszizmus a cigányság ellen, vagy épp az osztrák Jörg Haider szélsőjobbos pártjának támogatása. De a gazdaság szárnyalt, az ország belépett a NATO-ba, így nyugaton elnézték mindezt. Orbán aztán 2002-ben kikapott a választáson, és azt látta bizonyítottnak, hogy a kommunizmus után a vagyonukat megtartó, átmentő emberek diktálnak, sőt ők buktatták meg.
Hamar összemosta őket a liberális üzletemberekkel, főleg mivel egyikük kormányfő lett KISZ-es múlttal: Gyurcsány Ferenc.
Lengyelországban Lech és Jarosław Kaczynski is úgy alapították meg pártjukat, a Jog és Igazságosságot, hogy a céljuk a kommunisták végső kiűzése volt. A bíróságok (némi uniós támogatással) megakadályozták a lusztrációt, azaz az egykori kommunisták kipurgálását minden intézményből. Ahogy Kaczynskiék hatalomra kerültek 2005-ben, rögtön elrendelték, hogy 350 ezer közszolga, újságíró, akadémikus, tanár és állami cégvezető köteles beszámolni állampárti múltjáról. Nagy ellenállás fogadta ezt, 2007-ben ki is került a hatalomból a Jog és Igazságosság.
2015-től aztán újult erővel roppantak neki a szerintük begyöpösödött rendszernek, azóta megy a heves vita az Európai Unióval is a bírósági reformról. Mindenesetre mindkét ország vezető pártjainak vezető politikusai úgy hiszik, a puha, tárgyalásos rendszerváltás a kommunista elit tisztára mosása volt csupán.
A világpiac kése a hátban
Philipp Ther német történész más magyarázatot ad, mint Krasztev és Holmes. Szerinte a világpiac viszontagságainak kitett társadalmak reakciója volt a nacionalizmus felemelkedése. Lengyelországban és Magyarországon is nagy sokkot jelentett a kapitalizmus betörése, sokan vesztették el állásukat, egzisztenciájukat, ezért 1993-94-ben vissza is szavazták a hatalomba a kommunisták örököseit. De a baloldali pártok már nem akartak állami gazdaságirányítást, maradt a szabad piac.
Az Európai Unió ugyan támogatta a volt kommunista blokk országait, de az alapokat inkább a piaci terjeszkedésre használták, mint a demokratizálódásra. Emiatt is gyenge maradt a középosztály a térségben, megnőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, a vidék és város között ez különösen szembetűnő. Orbán meg is állapította 2014-es, az illiberalizmust meghirdető beszédében, hogy a nyugati liberális társadalmak már nem versenyképesek a világpiacon, új utakat kell találni.
Magyarországon és Lengyelországban már a nyolcvanas években ezeket a más utakat figyelték: ahogy Teng Hsziao-ping Kínája kinyitotta a piacát, ahogy az autoriter Dél-Korea gazdasági sikertörténetet írt. Aztán volt egy időszak, amikor Kelet-Közép-Európa lehetett a minta Afrika, Latin-Amerika és Ázsia feltörekvő országainak.
Európa felé forduló orca
A Guardian cikke szerint kulturálisan Európába van betonozva a térségünk, ezt már az 1970-80-as években felismerték az elitek. Elfordultak az antiimperialista, a harmadik világgal szocialista együttérzést valló ideológiától, és a közös európai örökségről kezdtek beszélni, aminek már ekkor volt muszlim- vagy épp Afrika-ellenes éle.
Manapság kétarcú a helyzet, amit a cikk Orbán politikájával illusztrál. Miközben elveti a nyugatias nyitott társadalom eszményét, az európai autóipar fontos telephelyeként az ország a kapitalizmusban maradt, katonailag pedig változatlanul atlantista vonalat képvisel. Bár ehhez hozzájön, hogy Orbán Oroszországgal és Kínával is szorosabbra fonta a viszonyt, a Budapest-Belgrád-Pireusz vasútvonal, amit kínai hitelből épít Magyarország, szintén ezt mutatja. Közben a demokratizálódott Dél-Korea is megjelent a térségben, a segítségével az autóipar nagy akkugyártójává válik Magyar- és Lengyelország is.
Mindez azt mutatja, hiába ment a riogatás azzal, hogy a nacionalizmus és a nagyhatalmi konfliktusok a nemzetközi politikai és gazdasági rend összeomlásához vezetnek. Így zárja a Guardian a cikkét:
Drámai deglobalizáció helyett sokkal valószínűbb, hogy azt fogjuk látni, hogy a nacionalista vezetők világszerte politikailag zárt társadalmakat építenek, amelyeket nyitott gazdaságok támogatnak: globalizmus globalisták nélkül.
