Hogy mennyire rajongásig szerettem A szolgálólány meséjének első évadját, azt aligha kell ecsetelnem, egyrészt mert megírtam már néhányszor, másrészt meg nincsen ebben az élményemben semmi egyedi: az az évad úgy, ahogy volt, briliáns, megkockáztatom, tökéletes volt, a valaha készült legjobb tévés produktumok egyike, amit a fél világ rajongva szeretett. Margaret Atwood feledhetetlen regényeredetije úgy került képernyőre, hogy a minimális változtatások még jót is tettek neki, emlékezetes volt a látvány, a zene, a humor, a borzalom, és a történetnek hidegrázós aktualitást adott a kor, amelyben élünk.
A szolgálólány meséjét nem lett volna szabad folytatni
Vagy legalábbis nagyon nem így, ugyanis a folytatással megfosztották lényegétől. El nem rontották, de azért így is ártottak épp eleget. Spoiler nélküli évadkritika.
Aztán az első évad végére kifogyott az atwoodi eredeti a sorozat alól, a pénz és a szándék viszont nem, így jött a második évad, melynek története már az írócsapat saját kútfőjéből pattant ki, de nem gondolom, hogy önmagában ez lenne a gond: kiváló, sorozatformátumban erős írók vannak a stábban. Csak hát felülkerekedett az üzleti érdek, és azért, hogy valahogy elnyújthassák még két évadra a sztorit, kénytelenek voltak beleírni olyan súlyosan erőltetett és teljességgel indokolatlan fordulatokat, hogy a sokat szidott Trónok harca könyörög a receptért. Így a második évad izzadságszagú, súlytalan és csapongó lett, annyira keveset téve hozzá Gileád világához, hogy arra igazán kár volt egy egész évadot fecsérelni. Innen szép nyerni, ám azt, hogy a harmadik évaddal sikerül-e, nemigen lehet nemhogy megítélni, még csak sejteni sem, pedig három részt már láthattunk a sorozatból. De vannak biztató előjelek.
A forgatókönyvírók nem gondolkodtak sokat azon, hogy hol is vegyék fel újra a fonalat, egy az egyben ott folytatódik a sorozat a harmadik évad nyitányában, ahol a második évad fináléjában elköszöntünk a szereplőktől. June, mint tudjuk, az utolsó pillanatban meggondolta magát, és kicsekkolt a neki megszervezett mentőakcióból, és kislányát Emilyre bízva nem szállt be a furgonba, amely a biztonságot jelentő kanadai határ felé vitte volna. Hogy pontosan miért, azt elég könnyű dekódolni: nem akarta Gileádban hagyni elsőszülöttjét. Abba, hogy miként gondolta teljesen egyedül, segítség nélkül magához venni, majd kicsempészni az országból a kislányt, ne menjünk bele, a sorozat sem tette, egyelőre elég a szándék, és annyi, hogy legalább ugyanabban az országban vannak mindketten, a többit meg majd megoldja, ahogy az eddigieket is.
Főhősünknek ez a "mi baj lehet?"-attitűdje megmaradt a harmadik évadra is, sőt, ami azt illeti, nagyon úgy tűnik, hogy June eljutott arra a pontra, ahol már szinte sérthetetlennek érzi magát, aki úgyis mindent megúszik, és akinek emiatt nagyjából mindent lehet. Ezzel a szemlélettel találkozik újra Waterfordékkal gyerekük szervezett elrablása után, és természetesen megússza a dolgot, és ugyanígy áll új tulajdonosához, Lawrence parancsnokhoz is - aki, ha emlékszünk, az előző évadban Emily gazdája volt, ő segített összehozni az ominózus mentőakciót is. Lawrence karaktere az új évad egyik nagy rejtélyének ígérkezik, a férfi ugyanakkora eséllyel tűnik teljes pszichopatának, mint az ellenállás aranyszívű támogatójának, June pedig láthatólag nem fél próbálgatni, meddig mehet el. A sorozat egyik fontos kérdése, hogy képes lesz-e a főszereplőnek ezt a vakmerőségét észszerűen meglovagolni, mert jelen állás szerint ott tartunk, hogy tulajdonképpen a gileádi túléléshez gyakorlatilag csak pofa kell.
A harmadik évad tizenhárom résszel érkezik, és ebbe a tizenhárom részbe már a trailerekben beígértek valamiféle forradalmat, ám hogy hogyan jutunk el odáig, az egyelőre nyitott kérdés, az előző évad kapkodásához képest ugyanis most láthatóan visszavettek a tempóból, kissé jobban is a kelleténél. Három epizód alatt alig jutott előre a történet központi szála, és bármennyire is érdekesek a kanadai menekültstátuszban élők mindennapjai, azért vigyázó szemünket mindannyian inkább Gileádra vetnénk, ahonnan viszont kínzó lassúsággal csordogálnak az információk. Hallani valamiféle harcokról egyes városokban, és June is igyekszik becsatlakozni az ellenállásba néhány Márta révén, de hogy Serena például merre megy házassági és világnézeti válsága kellős közepén, azt nem siet elárulni a sorozat.
Nem nagy baj ez így az évad elején, mert van elég olyan ismerős eleme a sorozat világának, hogy az elviszi a hátán a kissé vontatottan haladó történetet, magyarán: ami eddig jól működött a sorozatban, az most is nagyon jól működik, és emiatt a harmadik évadra visszakapcsolódni A szolgálólány meséjébe alapjában véve jó nézői élmény. A megszokott karcos, sötét hangulat, a főhős pikírt, dühös ellenállása, az egész sorozat finoman a jelennek is beszólogató jellege, és az emellett fel-felbukkanó emberség mind-mind stimmel, és a második évad végi dühünk is elsimult már annyira, hogy megbocsátottuk June és az írók érthetetlen húzásait.
Ám hiába működik remekül a szokásos gileádi nyomorpornó ábrázolása, hiába érdekesek a diktatúra díszletei, és hiába működik mindaz a szakmai trükk is, amiért ez a sorozat olyan erős - az alakítások, a nyomasztó látvány, a fergeteges zenehasználat, a humor -, ez mind nem lesz elég, ha a sorozat nem tud újat mondani sem a főhős sorsáról, sem a világról, amellyel kölcsönhatásban van.
Még van rá tíz epizódja, lássuk.
A szolgálólány meséje június 6-tól nézhető az HBO GO-n. Értékelés: 7/10
