Pető Andrea jó érzékkel választott kutatási területet: történész, emellett a társadalmi nemek szakértője, így adta magát, hogy a nőtörténet mélységes mély kútjába tekintsen
bele. A nőkről a társadalom- és politikatörténetben egyaránt kevés szó esik, a történelem, ezt még a legmegátalkodottabb antifeministák sem tagadhatják, a férfiak játszótere: férfiak hozzák az
országhatárokat átrajzoló döntéseket, férfiak kezdik a puccsokat és a háborúkat, ők szenvednek a bányák sötétjében, a lövészárkok horrorjától, az ideológiai alapú mellőzöttségtől. (Bár
reményeim szerint egyértelmű, de gyorsan hozzáteszem: nagyrészt.) Így aztán Pető Andrea, és mindenki más előtt, aki úgy dönt, hogy a nők sorsára kíváncsi a társadalomtörténetben, annyi
ismeretlen, elmondatlan történet hever, annyi felfejthető rejtély, hogy az különösebb erőlködés nélkül kitesz több tucat kutatói életművet. Miután az Elmondani az elmondhatatlant című, torokszorító kötetében a háborús nemi erőszakról írt, most újabb kibeszéletlen témáról írt:
új kötete, a Láthatatlan elkövetők a magyar nők szerepét vizsgálja a hazai nyilasmozgalmakban.
Pető Andrea azért írta meg a második világháborúban történt tömeges nemi erőszak magyarországi történetét, hogy a túlélők és leszármazottaik végre letehessék a titkolózás és a szégyen keresztjét. A szerzővel beszélgettünk.
Ehhez egy esttanulmány szolgál alapul: a Csengery utcai mészárlás, és egy Dely Piroska nevű nő története. Dely kétgyerekes, elvált, büntetlen előéletű nő volt, különösebben nem tűnt ki semmivel harmincas éveiig, amikor viszont minden lapba bekerült a neve. A bírósági ítélet szerint ő vezette ugyanis azt a fegyveres csapatot, amely 1944. október 15-én Budapest belvárosában, a Csengery utca 64. szám alatti házban vérengzést rendezett, tizenkilenc halottat hagyva a helyszínen, elvitetve mintegy hetven embert, eltulajdonítva, amit az áldozatoktól sebtiben elvehettek. Ami érték ott maradt, arra az épület házmestere tette rá a kezét, aztán játszotta az ártatlant, amikor pár nappal később az elhurcoltak visszatértek - eddigre ugyanis leállították a deportálásokat. A helyszín és az időpont is fontos: az épület úgynevezett csillagos ház volt, egy a 2600 közül, ahová az év júniusában a főváros zsidó családjait költöztették, a nap pedig az a nap, amikor Horthy Miklós megkísérelt kiugrani a világháborúból - és még ugyanazon a napon megtörtént a nyilas hatalomátvétel. E három tényezőnek mindnek köze van a házban történt, szerezett gyilkosságokhoz.
Ugyanis a házban zsidó családok laktak, ha nem is túl tehetősek, de azért ugyanúgy üldözöttek, s mint ilyen, alkalmasak arra, hogy kiszolgáltatottságuk miatt pénzt és egyéb javakat lehessen tőlük kicsikarni, és arra is, hogy haláluk vagy deportálásuk esetén az otthonaikat ki lehessen fosztani. A vágyott fegyverszünet bejelentésének is emiatt van jelentősége: akik a zavarosban halásztak, azoknak figyelmeztetés volt a kormányzó bejelentése, hogy hamarosan vége a "jó világnak", amikor a város zsidó lakóin élősködhettek, az ilyenkor normálisan bekövetkező kavarodásban pedig valószínűleg nem működik majd a közigazgatás, így nem számíthatnak büntetésre sem. A nyilas hatalomátvétel már csak olaj volt a tűzre: ezen az éjszakán és a következő napokban egész sor, a Csengery utcaihoz hasonló szervezett akció történt, és halottakat sem csak itt követeltek az események.
Hogy pontosan mi és hogyan történt, azt nem e cikk célja leírni, arra ott van Pető Andrea könyve, de kockázatmentes spoilerként megsúgom: a könyv minden alapossága és elhivatottsága mellett is "csak" próbálkozás az események rekonstruálására. Ugyanis
a szemtanúk és túlélők emlékeit számos tényező homályosítja és színezi, egyes források megsemmisültek, az emlékezetpolitika számos változása nyomot hagyott a történeten, a népbírósági eljárás dokumentumai pedig hiába elérhetők, ha a pert is átfűtötte egész sornyi ideológia.
Mindazonáltal Pető megteszi, amit lehet, hogy az említett homályossá tevő tényezőket feltárja, megértesse, hogyan és miért úgy alakul a mészárlás emlékezete, ahogy, hogyan lesz az emlékezetből történelem, és milyen tényezők és hogyan alakították Dely Piroska megítélését bírósági ügyét, a tanúvallomások változásait időben, térben, és attól függően, ki volt a hallgatóság. Az írott források mellett a még életben lévő túlélőkkel interjúkat is készített. A kötet kétségkívül tudományos munka, annak minden strukturális jellegzetességével, viszont a szerző ügyelt arra, hogy mégse tankönyvet írjon, ne legyen száraz vagy elemelt, a forma, a szerkezet, a nyelvezet is az érthetőséget, a befogadhatóságot segíti. Az események-információk tálalása fenntartja az érdeklődést, hogy is ne tenné: szövevényes ügy ez, amiben bőven van alapanyag, ráadásul a konkrét eseményeken több értelemben is túlmutató esettanulmányként is értelmezhető.
Az egyik oka ennek, hogy Dely Piroska személye, tette, bírósági ügye alkalmat nyit arra is, hogy a szerző kinyissa a témát, és beszéljen kicsit általánosabban is arról, hogy hogyan jelentek meg a nők a második világháború körüli szélsőjobbos eszmék és pártok körül, és még eggyel távolabb lépve arról is, hogy általában milyen életet képzelt el a nőknek a szélsőjobb, és ehhez képest hogyan éltek valójában. Míg sokáig a "rossz asszonyok" története extrém, elszigetelt, ritka, és nem túl fontos témaként jelent meg a tudományos munkákban, Pető Andrea eredményei arra utalnak, hogy többről van itt szó, mint egy-két megvadult, vérengző amazonról. A nők élete a második világháború elhúzódása miatt alapvetően változott meg, még ahhoz képest is, amennyire az első világháború felforgatta az életet, és az új körülmények között új jelenségek ütötték fel a fejüket.
Ironikus, de nem túl meglepő módon a valóság gyakorlatilag szembement a szélsőjobbos pártideológiákkal: a nyilas ideológia elvben vissza akarta vezetni a nőt a gyerek-konyha-család irányába, az anyát téve az ideálképpé. Miközben a valóságban a nők ekkorra tömegesen dolgoztak, és a pártéletből is kivették a részüket, ráadásul nem alsóbbrendű, mellékes, női alszervezeteket létrehozva, hanem önértéken, a feminizmus egy sajátos értelmezését megvalósítva.
A Csengery utca 64-ben történt mészárlás még egy okból értelmezhető esettanulmányként: mesél ugyanis a hazai antiszemitizmus és a holokauszt egy kevésbé ismert arcáról is, arról, hogy milyen volt a zsidó lakosság élete itthon, bujkálva, és hogyan élősködtek rajtuk azok, akik a korszak ideológiától megtámogatva feljogosítva érezték magukat. A Csengery utcai eseményekben fontos szerepet játszó házmestercsalád viselt dolgai szépen leképezik a hátországban uralkodó embertelen viszonyokat, és felnyitja a szemünket olyan kevéssé közismert tényekre, miszerint a zsidók bújtatása nemcsak emberbaráti tett, de jövedelmező üzleti tevékenység is volt. A szerző az "intim gyilkosságok" fogalmát állítja szembe a haláltáborok gépies gyilkolásával: utóbbiról sok szó esik, ám az országhatárokon belül, sokszor egészen közeli gyilkos-áldozat viszonylatban született gyilkosságokról nemigen esett eddig szó.
Ilyen értelemben a kötet címe - Láthatatlan elkövetők - kettős jelentéssel bírhat. Elsődlegesen nyilván a nők szerepének elhallgatására utal, de nem túl nagy logikai ugrás az sem, ha a hasonlóképpen kibeszéletlen "intim bűncselekmények" elkövetőire, a kizsákmányolókra, fosztogatókra, zavarosban halászókra értjük a láthatatlanság fogalmát, nemtől függetlenül. Nyugtalanító, feszültségkeltő kötet ez, és nemcsak azért, mert a Csengery utcában történtekkel kapcsolatban számos okból nem sikerült megnyugtató megoldást és elégtételt találni, hanem azért is, mert abban a megosztott, gyűlöletalapú ideológiai térben, amiben jelenleg élünk, ugyanolyan feszültségek munkálnak magyarok és magyarok között, mint amilyenek 1944. október 15-én tizenkilenc ember életébe kerültek.
…
Pető Andrea Láthatatlan elkövetők - Nők a magyarországi nyilasmozgalomban című kötete a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
Kiemelt kép forrása: LISSÁK TIVADAR / Fortepan
