Ha bármely tetszőleges társaságot két táborra szeretnénk osztani élénk vitát generálva, elég bedobni a kardinálisnak hangzó kérdést: kutya vagy macska? Nincs ember a világon, aki ne tudná azonnal rávágni, melyik állat áll közelebb a szívéhez. Bár a háziállatok trónján sosem lesz egyértelmű uralkodó, azért az kiviláglik, hogy a kutyák szénája jobban áll. Hisz őrzik a házat, visszahozzák a labdát, a gazdi a kis világuk abszolút közepe, akit akkor is ugyanolyan kitörő örömmel fogadnak, ha két percre ugrott csak le a postáért. Ezzel szemben ott vannak a macskák, az öntörvényű és idomíthatatlan miniragadozók, akik összeszűkült szemmel, végtelen lenézéssel szemlélik, ha a gazdájuk próbálja őket rávenni valamire, leginkább éjjel szeretnek randalírozni, az emberre pedig általában mint két lábon járó konzervnyitóra tekintenek. A Mit gondolnak a macskák beszédes címe mellett leginkább amellett érvel, hogy bőven több van a bajusz mögött, mint egy flegma dorombológép, végeredményben pedig egy kicsivel több mint egyórás, csodálatosan fényképezett szerelmeslevél kerekedik belőle a macskákhoz.
A kutyák előnyét jól mutatja az is, hogy a tudomány is őket érzi inkább kutatásra érdemesnek. A filmben elhangzik, hogy a kutyaetológiához képest legalább tizenötéves lemaradásban van a macskák viselkedésének kutatása. Ennek többek közt az is az oka, hogy a kutyák szociokognitív képességeit egyszerűen előbbre helyezik a macskáéknál, hiszen sokkal látványosabbak, könnyebben kutathatók. A dokumentumfilm a világ minden tájáról szólaltat meg macskaterapeutákat, macskapszichológusokat és olyan szakembereket, akik azt igyekeznek bebizonyítani, hogy még ha nehezebb is, igenis érdemes kutatni a macskák kiismerhetetlennek vélt természete mögött rejlő mozgatórugókat is. Az ő segítségükre ad sorra választ a film azokra a kérdésekre, amelyek a leginkább az ember eszébe ötlenek, ha a macskákról van szó:
tényleg beférnek mindehova? Miért esnek mindig a négy lábukra? Hallgatnak egyáltalán a nevükre, képesek ragaszkodni a gazdájukhoz? Miért érzik annak szükségét, hogy a hajnali órákban őrjöngjenek? És honnan ered a macskák híres dobozfétise?
A Netflix-féle óda a macskákhoz egy sor adatot vonultat fel, miért is ők a világ legnagyszerűbb állatai. Elhangzik, hogy teremteni sem lehetne tökéletesebb ragadozót: mivel több csigolyájuk van, mint a legtöbb emlősnek, hihetetlenül hajlékonyak és gyorsak, testfelépítésük miatt az állatvilág igazi nindzsái, akik bárhova bejutnak és mindig négy lábra esnek. A selymes bunda, a rózsaszín talpak és a vad dorombolás mögött tökéletes gépezet lapul éjjel is látó szemekkel, 180 fokban mozgatható fülekkel, kivételes reflexekkel és egyensúlyérzékkel. Ismertetik gyorsan a macskatörténelmet is, azt, hogyan lett az ember mellett töltött tízezer év alatt a pusztán munkakapcsolatként induló szimbiózisból az egyik legnépszerűbb háziállat, vicces videók és mémek egyeduralkodója.
A kötelező termékbemutatás után jönnek az igazán izgalmas dolgok: különféle kísérletekkel mutatják be többek közt azt is, hogy igenis felismeri a macska a saját nevét, csak épp nem feltétlenül dönt úgy, hogy hallgat rá. Azt az általánosan elfogadott nézetet is cáfolni igyekszik a film, miszerint a kutyák bármire rávehetők némi jutalomfalattal a kézben, ezzel szemben sok sikert annak, aki egy macskával akar trükköket végrehajtani. Ennek legjobb szemléltetéseként szerepel a filmben az ukrán Savitsky Cats nevű macskaformáció, ahol két idomár akkora sikerrel cáfolt rá a macskák idomíthatatlanságára, hogy egészen az America's Got Talent negyeddöntőjéig repültek a vezényszóra ugráló és hengereket görgető macskáikkal együtt.
A kutya a gazdája kegyeit keresve csinál meg bármit, amit az kér tőle, ezzel szemben a macska azt gondolja, vegyél rá
- foglalják össze a macskafilozófiát az idomárok, akik szerint ugyan lényegesen nehezebb a macskákat tanítani - tapasztalataik szerint körülbelül egytől öt percig lehet őket lekötni egyhuzamban -, azonban igenis lehetséges.
Az idomárok és a viselkedéskutatók egybehangzó véleménye szerint a siker kulcsa abban rejlik, hogy teljesen ráhangolódjunk a macskára, és olyan bizalmi kapcsolatot építsen ki vele a gazdája, amelyből lehet építkezni. Természetesen tippek is elhangzanak arra, hogyan férkőzzünk az állat bizalmába a simogatáson és a zörgő jutalomfalatos zacskón túl. Az ún. lassú pislogás például igen hatékony módszer a macskák lekenyerezésére, mivel az állat ezt a fejében mosolyként, pozitív gesztusként érzékeli. Azonnal fel is merül a kérdés: igénylik-e egyáltalán a macskák az ember mosolyát, vagy tényleg csak a hüvelyujjukat, ami nyitja a konzervet?
A film egyik konklúziója, hogy
ne keverjük a függetlenséget a flegmasággal: akármennyire is autonóm minidiktátoroknak tűnhetnek a macskák, mindennél fontosabb számukra gazdájuk érzelmi visszajelzése. Az egyik elhangzó statisztika szerint ugyanis a macskák 79 százaléka érzelmi útmutatót vár a gazdájától, folyamatosan monitorozzák viselkedését, és ahhoz igazítják a sajátjukat.
Még a legflegmább macska is azt akarja, hogy gazdája figyeljen rá, amelyre az egyik legalattomosabb eszközük a dorombolás. Amellett, hogy az ember egész egyszerűen nehezen áll ellen egy doromboló macskának, komoly fizikai nyomásgyakorlás is a macskák jellegzetes, egyenletes ritmusú berregése, amelynek magasabb frekvenciái - különösen a hozzá társuló nyávogással - csecsemősírást imitálnak, amire az ember ösztönös figyelemmel reagál. És bármennyire is bizarr ajándék a macska szájából lógó döglött egér, ezzel is csak kedvességüket akarják kifejezni gazdájuk felé.
Szintén meghökkentő, de kísérletekkel alátámasztott állítása a filmnek, hogy a kulturális különbségek a "macskakultúrát" is meghatározzák: az Amerikában élő macskák például sokkal kevésbé feszengenek a számukra ismeretlen közegtől, emberektől, míg a filmben a cicaforradalom epicentrumaként emlegetett Japánban sokkal inkább szorongnak az állatok az idegenektől. Ennek oka, hogy a szigetországban jellemzően kizárólag bent tartják a macskát, emellett a japán kultúrát egyáltalán nem jellemzi az, hogy egymásnál szórakoznak nagyobb társaságok, így az állatok szinte kizárólag gazdájukat és az adott helyet ismerik, érthető módon megzavarodnak, ha az általuk jól ismert közegbe belepiszkálnak - eképpen képes befolyásolni az adott kulturális közeg a cicák viselkedését.
A macskákkal kapcsolatos két legégetőbb kérdésre is választ ad a film. A dobozok iránti tagadhatatlan vonzalmuk okát a ragadozógénekben kell keresni: a lopakodó-üzemmódból adódóan imádják az elkerített helyeket, amely biztonságérzetet ad. Egyfajta stresszlevezés is ez számukra, a szűk térben ugyanis komfortosan érzik magukat, így aki úgy ítéli, feszült a macskája, néhány stresszoldó dobozzal orvosolhatja a helyzetet. De mi a helyzet a hajnali randalírozással? Domesztikáció ide vagy oda, a macska kevéssé tudja úgy átvenni az ember bioritmusát, mint a kutya, ez pedig abból fakad, hogy a macskák krepuszkuláris, azaz szürkületi állatok. Alkonyatkor és hajnalban a legaktívabbak, ekkor kapcsol be náluk az ún. frap állapot, amely a frenetikus véletlenszerű aktivitási periódusból alkotott angol rövidítést jelöli. Nem a gazdáját akarja tehát idegesíteni a rendszeres hajnali ámokfutással, csupán ekkor tör ki belőle az energia.
És ha a kifejezetten érdekesen tálalt információáradat nem is veszi le a kutyás, vagy macskákat kevésbé kedvelő nézőt a lábáról, azt kíméletlenül sorozza meg a film a látvánnyal: ennyi lassítva ugró, zuhanó, osonó vagy játszó macskát még sosem zsúfoltak össze egyetlen mozgóképben, ahogy macskapofát sem láthattunk még ilyen szuperközeli beállításokban. A macskarajongók szívét tehát egészen biztosan olyan frekvenciákon doromboltatja meg a Netflix dokumentumfilmje, amitől egy ideig a macskakontentek iránti vágyuk kielégül, de nem nemcsak cicafüggőknek ajánlott elmélyedni kicsit a megfejthetetlennek tűnő macskaelmében.
Mit gondolnak a macskák (Inside the Mind of a Cat), 67 perc, elérhető a Netflixen.
