Bandzsi, Vézna és Ormány felszínes kalandjai a szép új világban, avagy légdeszkázás, kötelező szépészeti műtét és mérgező orchideamezők. Lesz nemulass!
Amikor már azt hittük, hogy a young adult műfajon belüli sci-fik és fantasyk végre kivesztek a mozikból, és Hollywoodban is felismerték, hogy Az éhezők viadala-majmolások nem feltétlenül vezetnek sem anyagi, sem szakmai sikerekhez, akkor jön a Netflix, és újra ránk rúgja az ajtót: „Tessék, megmutatjuk, hogy van még kraft ebben a zsánerben” – mondanák, de nem lenne igazuk. Pedig az olyan „örökbecsű” alkotások után, mint A negyedik (2011), A beavatott-sorozat (2014-2016), Az 5. hullám (2016), a Sötét elmék (2018), Az útvesztő-trilógia (2014-2018) és persze az Alkonyat-filmek (2008-2012), azt hittük, végre megkímélnek minket a posztapokaliptikus tinik világmegmentős ténykedéseitől.
A Csúfok viszont (sajnos) abszolút visszahozza ezt a 10-15 évvel ezelőtti hangulatot, amikor még tele voltak a mozik hasonló darabokkal.
Itt bizony terveznek a folytatásokkal, vagyis az Uglies után a Pretties és a Specials című 2. és 3. résszel minimum. Minden bizonnyal ehhez az is kell, hogy kellő mennyiségű néző kattintson a filmre a Netflixen, de a céget ismerve maximum tényleg kiemelkedő érdektelenség esetén kaszálnák el az első rész után a trilógiát. A rendező McG (Charlie angyalai 1-2, Terminátor: Megváltás, Kémes hármas, 3 nap a halálig, A bébiszitter 1-2 stb.) tehát, úgy tűnik, egy ideig el lesz foglalva ezzel a projekttel.
A sztori pedig valóban a young adult sci-fik „legszebb” (elnézést a sok gúnyos idézőjelért) időszakát idézik: egy jövőbeli lepuszult világban új, virágzó társadalmat épített az emberiség, amelyben 16 éves korában kivétel nélkül mindenkit egy szépészeti beavatkozásnak vetnek alá, amely során széppé és kívánatossá varázsolják az embereket.
Főszereplőnk, Tally (Joey King) is nagyon várja már a műtétjét, hogy végre csatlakozhasson a szépekhez, a 16 évnél fiatalabbak, vagyis a csúfok ugyanis nem vegyülhetnek a szép felnőttekkel, így a városon kívül, a folyó túloldalán, egy hatalmas kollégiumban tengetik napjaikat a tanulmányaik közepette. Tally aztán összebarátkozik Shayjel (Brianne Tju), a szabad szellemű lánnyal, aki egy nap arra kéri őt, hogy szökjön meg vele a koleszből, hogy csatlakozzanak a David (Keith Powers) vezette ellenálláshoz, a Füstöshöz, akik a vadonban élnek egy önfenntartó közösségben, távol a szépek civilizációjától. Tally nemet mond Shaynek, aki így nélküle indul útnak. Később Tallyt épp a műtétje előtt hívatja magához a társadalmat vezető Dr. Cable (Laverne Cox), aki arra kéri őt, hogy keresse meg Shayt s vele együtt Davidet, hogy leszámolhassanak a szép új világot veszélyeztető radikális terroristákkal. Tally így kémként csatlakozik végül mégis a kis közösséghez, ahol aztán a feje tetejére áll az addigi világképe, vagy mondhatnánk úgy is, hogy kiderül a csúf igazság.
Tehát egy klasszikus „amiben eddig vakon hittél, az nem is úgy van”-receptet követ a regény és a film is, amiben a rendszer látszólag hű és elkötelezett katonája szemét végre felnyitják, erősen meghasonlik, és a megfelelő oldalon harcol tovább. Semmi meglepetés.
Ez a szépítés pedig nagyjából annyit jelent, hogy átfestik és belövik a frizurájukat, kisminkelik őket, és választhatnak bármilyen szemszínt (akár aranyat is). Az alkotók tehát valójában csúfot űznek a nézőkből, hiszen a való világban King, Tju vagy Stokes épphogy a szépekhez tartoznának, ezért az átlagember szimpátiáját vajmi nehezen nyerhetik el a külsejükkel kapcsolatos panaszaikkal (a saját maguknak adott filmbeli becenevük pl. Bandzsi, Vézna és Ormány, haha).
Szóval a tanulság – amit természetesen kábé tízpercenként rágnak a szánkba, és mindent nyomatékosan ki is mondanak a szereplők – a filmbeli, birkamódra élő társadalomhoz hasonlóan végig felszínes marad, a rendező pedig inkább az akciókra, a jövőbeli világ látványos bemutatására, a kütyükre, a díszletekre és egyéb dizájnelemekre koncentrál. Ezek kapcsán tisztán érződik, hogy a Netflix ezúttal sem fukarkodott, mindazonáltal idegen testként vannak jelen ebben a történetben, ami kevésbé igényel akciókat, inkább amolyan kötelező elemként tuszkolták bele mindet, és bár valóban látványosak, sajnos nem túl kreatívak, sem pedig emlékezetesek.
Így azonban marad nekünk egy felszínes, és nem túl kidolgozott, inkább csak nagyvonalakban felskiccelt jövőbeli világ, amelyben a szépek rosszak, a „csúnyák” (igazából ők is szépek) meg jók. Na ilyet sem láttunk még… Nem valószínű persze, hogy a Csúfok ellőtte a trilógia minden puskaporát, és a következő részek minden bizonnyal tartogatnak még csavarokat és pálfordulásokat, a kérdés inkább az, hogy a sztori nyitánya után egyáltalán kíváncsak leszünk-e még a szépek és csúfok további acsarkodására.
