Az Andor mellett ez sorozat a Disney-éra legkevésbé megosztó Star Wars-projektje, kérdés, hogy az új évad képes lesz-e felérni az előzményekhez.
A kritika SPOILEREKET tartalmaz.
Aligha gondolták a Disney vezetői, mennyire mellényúlnak a Star Wars-franchise megvásárlásával. Nagyon sokáig úgy tűnt legalábbis, hiszen az új Star Wars-mozifilmek, bár anyagilag összességében nem voltak ráfizetésesek, korántsem hoztak akkora sikert, mint várható lett volna. Ezt jelzi, hogy a Skywalker kora után nem jött ki az előzőleg belengetett újabb spinoff film sem, a Han Solo-folytatások is lekerültek napirendről, hiába ért véget a film a franchise talán legnagyobb cliffhangerével, és az ugyancsak emlegetett újabb trilógiát sem sietik el.
Persze ez is felemásra sikerült. A Mandalóri első évada, ha nem is osztatott maradéktalan sikert, a legtöbb Star Wars-rajongónak tetszett, mert végre azt kapták, amit a filmektől is vártak volna: egyszerű történetet jó kis akciójelenetekkel, menő főszereplőt, sok-sok űrlényt, szörnyet és fanservice-t.
Aztán jött Boba Fett könyve, ami sajnos elég gagyira sikerült sok ripacskodással, bosszantóan ügyetlen történetvezetéssel, életszerűtlen megoldásokkal, ócska poénokkal.
Az Obi-Wan Kenobi az előzmény-trilógia legrosszabb hagyományait felelevenítve teljesen figyelmen kívül hagyja az eredeti trilógiát, amelyben, hogy mást ne mondjunk, Leia hercegnő ezek szerint azt az Obi-Want kezeli vadidegenként, aki kislányként kiszabadította az elrablói fogságából.
Már-már feladtuk a reményt, amikor jött az Andor, ami sok szempontból talán még a Mandalórinál is jobbra sikerült izgalmas akciókkal, jó karakterekkel.
Ilyen előzmények után érkezett meg A Mandalóri harmadik évada, amit azzal a reménnyel vártam, hogy végleg visszatéríti a franchise-t az erő jó oldalára. Pozitívum, hogy visszahozták Carl Witherst, aki az ilyen vén geeknek, mint jómagam, ugyanúgy a régi szép időket idézi, mint maga a Star Wars, hisz olyan klasszikusokhoz köthető a neve, mint a Rocky-sorozat vagy a Predator.
Katee Sachkoff is visszatért Bo-Katan szerepében. Bevallom, én a Star Wars-rajzfilmeket nem igazán követtem, ezért Schakoffot elsősorban az Agymenőkből ismerem, ahol két rövid, de emlékezetes megjelenése volt, és persze a Mandalóri korábbi évadaiból.
Ez az évad Din Djarin zarándoklatáról szól. Mindenki második kedvenc röpködő páncélosa – az első ugyebár Boba Fett – korábban elkövette azt a hibát, hogy mások előtt levette a sisakját, ami az ő mandalóri klánjában szentségtörésnek számít. (Mint Bo-Katan példája mutatja, nem minden mandalóri követi ezt az irányzatot.)
A klán kitaszította magából Din Djarint, és csak egyféleképpen tisztulhat meg bűnétől: ha megmerítkezik a Mandalór bányáiban található „élő” vizekben, bármit is jelentsen ez. A páncélkészítő szerint Mandalor megsemmisült. Mandó viszont talált arra utaló bizonyítékokat, hogy talán mégsincs így, ezért útra kel, hogy kiderítse.
Első útja a Nevarróra vezet, hogy elkérje a főmagisztrátusi rangra emelkedett Greef Kargától (Carl Withers) a főtéren szoborként kiállított IG-11-et. Apró probléma, hogy mint emlékezhetünk, a derék robot, amikor legutóbb találkoztunk vele, megsemmisítette önmagát. Ezért egyrészt csak kb. a fele maradt meg, és bár sikerül újraindítani, a régi programja töltődik be, amelynek a lényege Grogu megölése volt.
Djarin végül kénytelen rábízni a viharvert bádogembert a Skywalker Korából megismert Babu Frikre és szerelőmókusaira. Bár ellenállhatatlan ajánlatot kap Kargától, hogy telepedjen le és legyen a marsallja, ő mégis inkább továbbindul.
A páncélos hölgy azonban nem mutat érdeklődést, annak ellenére, hogy szemlátomást marhára unatkozik egyedül a tök üres palotájában, ahol egyetlen társa egy droid. Így hát Din Djarin szomorúan továbbáll.
Az első rész után nehéz eldönteni, mit várjunk ettől az évadtól. Összességében nem volt rossz, de kiugróan jó sem. Láttunk néhány jó akciójelenetet, és a történet is érdekes, bár azért becsúszott néhány gyengébb megoldás, amire felvontam a szemöldökömet.
Kezdve mindjárt a nyitójelenettel, ahol egy bazinagy krokodil támad Mandó szektájára, akik harcba bocsátkoznak a szörnnyel annak ellenére, hogy a legnagyobb lézervetőik sem képesek értelmezhető mértékű sérülést okozni rajta.
Én legkésőbb akkor, amikor a testére tapasztott robbanótöltetek sem állították meg a dögöt, elgondolkoztam volna, hogy talán okosabb bemenekülni a hátam mögött lévő barlangba, vagy a hátrakétámmal elrepülni biztos távolba.
(Aztán megjelenik Mandó az űrhajójával, és néhány jól irányzott lövéssel kinyírja a krokit.)
Ugyancsak eléggé cringe pillanat volt (ezt a kifejezést kisfiamtól tanultam) amikor a félbevágott IG a földön mászva minden áron el akarja érni Grogut, hogy végezzen vele, és Mandó hiába lő bele vagy húszat, meg sem kottyan neki. Ekkor Carl Withers droidja feldönt egy szobrot, ami fejbe somja a megkergült harcirobotot, aki ettől azonnal leáll.
Az amúgy is kínos jelenetet még egy apukaviccel is megtoldják: „Na! Használtad a fejedet!”
Az is vicces valahol, hogy Bo-Kathan bolygóját Kalevalának hívják, ami lehet, hogy Amerikában nem mond semmit a nézőknek, én azonban nem tudtam nem mosolyogni. Szinte vártam, mikor bukkan fel Vejnemöjnen. Igaz, ez nem Jon Favreau és csapata bűne, a bolygónak már a Clone Warsban is ez a neve.
Most először néztem szinkronnal a sorozatot. Összességében jól sikerült a magyar változat.
Összességében bizakodó vagyok, mert bár voltak hibák, A Mandalóri harmadik évada már most jobb, mint a Boba Fett könyve vagy az Obi-Wan Kenobi. A színészek szerintem jók, egyelőre nem láttam olyan szintű ripacskodást, mint a Peli Mottót alakító Amy Sedaristól vagy David Pasquesitől a Boba Fett könyvében. Legnagyobb problémám, hogy a magyar "mandalóri" kifejezés nekem olyan, mintha egy új papagájfajról beszélnénk. De ez legyen az én bajom.
