Saul Willams és a szavak ereje
Anyámnak egy James Brown-koncertről kellett kirohannia, hogy életet adhasson nekem… Azon a koncerten Brown elénekelte a Say It Loud, I'm Black and I'm Proud című számát, és ez a cucc bekerült a vérkeringésembe. Ezzel együtt születtem
- mondta az amerikai Saul Williams, aki péntek este lépett fel a Bánkitó Fesztivál Északi Színpadán. Williamst nehéz lenne bekategorizálni: költő, színész, rapper, hip hop zeneszerző, filmkészítő és aktivista, de mindenekelőtt ezt az összes szerepet egybegyúró modern sámán, aki hisz a szavak és a ritmus varázserejében, és ezekkel igyekszik változást generálni hallgatósága tudatállapotában. Ezen keresztül pedig a világban. Műfajok és stílusok közötti csapongása nem véletlen, inkább az ars poetica része, hiszen mondanivalója egyik fontos része is épp az, hogy tiltakozik a sorsokat kényszerpályára állító kategóriák, címkék és bárminemű megbélyegzés ellen. Vitatkozni lehet az üzeneteivel, de egy biztos: kevesen tudnak nála hatásosabban élni a nyelvben rejlő zeneiséggel és igéző erővel. Persze ez nem olyan meglepő attól, aki majdnem egy soul-koncerten született, az anyja tanár, az apja pedig tiszteletes, aki minden vasárnap a helyi fekete közösségnek tartott nagy prédikációt a templomban.
Willamsnek eddig hat verseskötete jelent meg, de őt elsősorban nem olvasni kell, a sorai hangosan skandálva kelnek igazán életre. Annyira érzi a nyelv természetes lüktetését, hogy zene nélkül is tökéletesen működik, mintha ott dübörögne mögötte egy ritmusszekció. Őt hallgatva elillannak a szépirodalmat és popkultúrát elválasztó merev határok, hirtelen evidenssé válik, mi köti össze Shakespeare-t Bob Marleyval vagy Tupac Shakurral. Igazából a kimondott szó köré épül itt minden, akár jazz zenekarral lép fel, mint pár éve az A38 hajón, akár zajosabb hiphop futurism szettjével érkezik egyedül, mint péntek este a Bánkra. Pedig én elég régi vágású vagyok ezen a téren: alapvetően az élőzenét szeretem, és ösztönösen gyanakodni kezdek, amikor valaki egy darab laptoppal áll ki a közönség elé, de Willams nem megúszásra játszott, fellépésének egy pillanatra sem volt hakni bűze.
Az utolsó lélegzetvételig megkomponált egy óra elképesztően intenzív volt: a dübörgő basszus és dob legyalulta a közönség agyát annyira, hogy a farvizükön akadály nélkül hatoljanak be a forradalmár szlogen és költői merengés között ingázó mondatok. Persze sokat segített, ha valaki ismerte a dalokat, mert a szöveget sokszor - épp a dübörgés miatt - nehéz volt érteni. A sodrás így is megvolt, a háttérvetítés pedig nyújtott némi kapaszkodót, ott ugyanis folyamatosan vibráltak a fő szlogenek, megtámogatva a pop artos, helyenként kissé didaktikus képekkel, amik tömören összefoglalták az üzenetet: hol egy afrikai nyomortelep, hol egy hatalomnak bemutató középső ujj, hol Trump, hol Iggy Pop, vagy épp Martin Luther King tűnt fel ebben az asszociációs folyamban. A szett gerincét amúgy is Williams két évvel ezelőtti albuma, az összművészeti projektté dagasztott MartyrLoserKing dalai adták, de (részben vagy egészben) előkerültek olyan régebbi "slágerek", mint a Nike reklámban is elhangzó List of Demands(Reparations) vagy a debütlemezén származó Coded Language. ezt vagy ezt) viszont nem tudtuk kiűzni a fejünkből az este további részében. Na meg azt, ahogy a koncert után a mezítlábas Sudan Archives lesétált a színpadról, és a piros estélyi ruhájában ellibbent a tömeg között a lángososok felé, hogy a Bánkitós kíséret is alig érte utol.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
