A maffiózó, aki elhozta nekünk a tévé aranykorát

- Van bármi ötlete, hogy miért ájult el?

- Nem tudom, talán a stressz miatt

- válaszolja kelletlenül Tony Soprano, a nagydarab észak-New Jersey-i gengszterfőnök, aki majdnem pontosan húsz éve, 1999. január 10-én sétált be egy pszichiáter irodájába, hogy meséljen neki zavaró pánikrohamairól. Innentől hét éven át követhették nézők milliói a kertvárosban élő olasz-amerikai bűnöző lelki, családi és üzleti problémáit, nemcsak a Maffiózókat repítve kult státuszba, de teret nyitva a sorozatok új generációja előtt.

Elég újranézni az első jelenetet - Tony és Dr. Melfi látszólag érdektelen beszélgetését hulladékgazdálkodásról és kerti medencében úszkáló vadkacsákról - hogy megbizonyosodjunk róla: a Maffiózók fölött nem járt el az idő. David Chase sorozata ma is mestermű, ami ugyanúgy vonz és taszít, szórakoztat és zavarba ejt, mint annak idején. Azt viszont már nehezebb 2019-ben átélni, mennyire újszerűen hathatott az induláskor, amikor a tévésorozat még nem a minőség és a határfeszegetés, hanem a heti dózisokban adagolt, olcsó kikapcsolódás szinonimája volt. A színészeknek pedig leginkább ugródeszkát jelentett, amiről kis szerencsével átszaltózhattak a felnőtt medencébe, a mozifilmekbe. Már az is jelzi, mekkorát nőtt azóta a tévé presztízse, hogy egy ideje már nem lesajnálják, inkább sorban állnak a legnagyobb hollywoodi sztárok is, hogy szerepet kapjanak egy-egy induló sorozatban.

Tony köpönyege

Az áttöréshez sok tényező kellett, de az egyik legfontosabb tényező a Maffiózók volt, amely egy csomó olyan dolgot húzott meg elsőként, ami ma már alapvetőnek számít. Például azt, hogy egy meghasonlott szörnyeteget állított a középpontba, akivel kénytelenek voltak a nézők időről-időre szimpatizálni. Persze korábban is voltak bűnözők a tévében, de elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen intim közelségbe kerüljünk egy hidegvérű gyilkoshoz. Tony Sopranónak ugyanis nemcsak a sötét tetteit ismerjük meg, de azt is látjuk, milyen müzlit reggelizik, mik a legmélyebb szorongásai, és agressziója milyen összefüggésben áll zsarnoki anyjához fűződő kapcsolatával.

A Maffiózókban épp az a zseniális, hogy bepillant az elcsépelt műfaji klisék mögé, és nem távoli, elérhetetlen figurákként ábrázolja a maffiát, hanem tisztes, kertvárosi kispolgárok gyülekezeteként, akik, ha épp nem sípcsontokat törnek szilánkosra, akkor a kávéjukat kavargatják vagy kamasz gyerekeikkel veszekednek otthon a bizonyítványuk miatt. A hétköznapok banális világa csúszik egybe a gengszterfilmes sztereotípiákkal, ami olykor komikus és abszurd, máskor kifejezetten dermesztő hatást kelt. A legjobb sorozatok azóta is ezt az utat járják, tovább halványítva a jó és a rossz között húzódó határvonalat.

Kicsit sem túlzás tehát, hogy Walter White, Stringer Bell, Al Swearengen, Don Draper vagy épp Nucky Thompson egytől-egyig Tony Soprano köpönyegéből - vagyis inkább susogós melegítőjéből - bújt elő.

És nélküle persze aligha lehetett volna tragikus főhőst faragni egy mosolygós sorozatgyilkosból (Dexter) vagy a politikai ellenfeleit leöldöső, hataloméhes zsarnokból is (Kártyavár).

Ebből a hatásból nem is nagyon csináltak titkot az alkotók, akik közül legtöbben lerótták hódolatukat a Maffiózók előtt. Ezen túl pedig akadnak közvetlen összefüggések is: a Mad Ment létrehozó Matthew Weiner vagy a Gengszterkorzót megalkotó Terrence Winter például évekig íróként dolgozott a Maffiózókon, amiből mindketten bevallottan rengeteget tanultak. A sorozat atyja azonban egyértelműen David Chase volt, akiből ugyan nem lett gengszter, de saját New Jersey-i gyerekkorát szőtte bele a sorozat világába.

Csak egy kis pánik?

Chase már húsz éve dolgozott tévés producerként, mégis ez volt az első igazán nagy dobása. A 90-es évek közepére szívből gyűlölte az egész szakmát, és meggyőződésévé vált, hogy a tévé a végtelenített, üres locsogás terepe, ahol ha kell, ha nem, állandóan pofáznak a szereplők. Ezért, mint oly sokan, ő is szeretett volna dobbantani a mozifilmek világába. A Maffiózók ötletét is egész estés filmnek szánta eredetileg, de a menedzsere meggyőzte, hogy írjon belőle inkább egy sorozattervet, hátha ráharap valamelyik presztízsre éhező kábelcsatorna. A Fox visszadobta a forgatókönyvet, mondván, hogy nincs benne elég erőszak, az HBO-nak viszont megtetszett, és 1997-ben berendelte a pilot epizódot. Az első évad körüli huzavona azonban még is két hosszú évig tartott, ami majdnem be is döntötte a projektet. Chase-t a szívroham kerülgette, amikor az előkészítési szakaszban tudomására jutott, hogy Hollywoodban dolgoznak egy vígjátékon, ami szintén egy pszichológushoz forduló olasz gengszterről szól. Szerencséje volt, a Robert De Niro főszereplésével készült Csak egy kis pánikot végül pár hónappal a Maffiózók után mutatták be, így fel sem merülhetett, hogy onnan lopta volna az ötletet.

A Maffiózók elsőségével mindenki jól járt, mert a sorozat összehasonlíthatatlanul többet hozott ki ugyanabból a komikus alaphelyzetből, mint a film, ami jóindulattal is csak egy kellemes, de felejthető műfaji paródia. Az előkészítés persze azért is húzódott ilyen sokáig, mert eddig példátlan volt, hogy 30 millió dollárt költsenek egy sorozatra, de a bátorság az HBO-nak is megtérült. A Maffiózók már az első évadokkal kábeltévés rekordnézettséget produkált, és szakmányban gyűjtötte az Emmy-díjakat, megalapozva a csatorna hírnevét. Az HBO innentől kezdve a minőségi sorozatok fő termelőjévé vált, és legfontosabb katalizátora lett a tévé aranykorának, mivel a többi csatorna is gőzerővel igyekezett hozzá minél felzárkózni a saját gyártású presztízssorozatok terén.

Mindenki halandó

Nem a vívódó antihős volt az egyetlen újítás, a Maffiózók tényleg számos téren úttörő volt. Csak pár példa ebből:

• A megszokottnál hosszabb, egy órás epizódok (az Oz című börtönsorozat után elsőként).
• A komplex történetvezetés, akár teljes évadokon át lezáratlan cselekményszálakkal.
• A szleng és az utcai, töredezett nyelv használata.
• És persze annak a tévés tabunak a ledöntése, miszerint fontos karaktereket tilos eltenni láb alól.

Ma már persze a szemünk sem rebben, ha a Trónok harcában váratlanul lemészárolják a fél szereplőgárdát, de az ezredforduló táján még sokkolta a közönséget, amikor kiderült, hogy a központi figurák sem feltétlenül halhatatlanok. (Chris vagy Adriana kivégzése a sorozat legmegrázóbb jelenetei közé tartozik). A Maffiózók erőszakjelenetei ráadásul nemcsak explicitek voltak, de gyakran esetlenek és kiszámíthatatlanok is, ami még brutálisabbá tette őket, zsigeri szinten érzékeltetve, hogy a gyilkosságok nem olyan menők és szépen koreografáltak, mint a filmekben. Egy pisztoly, egy hangos dörrenés, majd a feljajduló áldozat képe, aki a hasához kap és teátrális mozdulattal összeesik - itt ne számítsunk ilyesmire. Kénytelenek vagyunk végighallgatni a kétségbeesett, öklendezéssel vegyes fuldoklást, mikor Tony agya elborul a dühtől, és megfojtja imádott unokaöccsét. De a játékidő nagy részében szó sincs erőszakról, inkább azt nézzük, ahogy olasz maffiózók kedélyesen beszélgetnek egy kávé fölött vagy üzletet bonyolítanak egy sztriptízbárban, esetleg azt, ahogy James Gandolfini hálóköntösben leslattyog a kapubejáróba a reggeli lapért, majd álmos szemmel körbesandít, hogy melyik lehet a megfigyelésére kiküldött FBI-os autó.

Az örök vita

A Tonyt alakító Gandolfini jelentőségét is nehéz lenne túlértékelni a Maffiózók sikerében. Nem volt túl ismert a sorozat előtt, főleg mellékszerepeket játszott bűnügyi filmekben. A Tiszta románcban például egy olasz kisfőnököt alakított, aki csúfos halála előtt még jól megveri Patricia Arquette-et, majd áthajítja egy zuhanykabin üvegfalán. Nem egy hamleti jutalomjáték, David Chase-t mégis épp ezzel a jelenettel győzte meg, egyből tudta, hogy őt akarja Tony Sopranónak. Gandolfinihez hasonlóan a szereplőgárda nagy része alig ismert színészekből állt, akikből a Maffiózók csinált hírességet. A sztárok hiánya kockázatos húzás volt, de bejött, hiszen ez is nagyban hozzájárult a hétköznapiság érzetéhez és a történet hitelességéhez.

A legjobban induló sztori is könnyen el tud fáradni az évek alatt, arról már nem is beszélve, milyen könnyű elrontani egy rossz befejezéssel. Egy legendás sorozathoz azonban legendás finálé dukál. A Maffiózóknak ez olyan jól sikerült, hogy a rajongók azóta is vitáznak, mi történik valójában az utolsó jelenetben. Chase még a huszadik évfordulóra készült riportkönyvben sem volt hajlandó elárulni, hogy Tony meghal-e, vagy békésen vacsorázik tovább a családjával. És neki van igaza, mert persze a lényeg épp ez az öröklétbe merevített bizonytalanság:

a nyitott befejezés mindennél jobban kifejezi, hogy akármi is történik Tonyval, a tragédia mindig ott leselkedik a kispolgári lét felszíne alatt.

Az élete tehát megmaradhat, még üzletileg is talpra állhat, de az egzisztenciális szorongásból nincs kiút.

Kiemelt kép: HBO