Több mint 20 olyan év van a Linkin Park mögött, ami már eleve headlinerré teszi őket bárhol. De ez a fajta „éhesség”, ez a fajta vágy az alkotásra még egy olyan monstrumot is szülhet, amit majd ijesztő lesz megtapasztalni.
Alapvető kérdések sorozatát veti fel az, hogy érdemes-e folytatni egy zenekart, amelyet ellep már a nosztalgia, illetve a személyi kultusz? Pontosabban, egy olyan emberé, akit rekreálni, sem reinkarnálni nem lehet, mert Chester Bennington halála a Linkin Park saját keresztje.
A Linkin Park ellenben 19-re húzott lapot. Mindezt úgy, hogy a semmiből jött bejelentésre egy héttel már turnézni kezdtek – egyből egy hatállomásos, világkörüli sorozattal. Emily Armstrong az új énekesnő, akit cancelelni sem volt idő, annyira gyorsan történt minden, és ez lehet, hogy egy óriási stratégiai húzás is volt. De milyen élőben? Mennyire lesz kellemetlen az egész? Önmaga tribute bandájává válik a Linkin Park?
Át kell alakulni rajongóvá
Az internetes rajongót és a valódi rajongót azzal különböztetjük meg, hogy az utóbbi beáll egy 116 ezres sorba, ahol reménykedik, hogy a 15 ezres hamburgi aréna nem pont előtte telik meg. Így tettem én is. A legnagyobb véletlenek folytán hozzájutottam egy jegyhez, és azt az egy fogadalmat tettem meg, hogy nem vonok le tanulságokat telefonos koncertfelvételekből, „átmegyünk a hídon, ha odaérünk” alapon kezelem majd az egészet.
Mi a baj a nosztalgiával?
A nosztalgia, mint tényező elég gyakori egy frontember, vagy zenekar megbuktatásában. Chester Bennington a legutolsó 3 lemezen (Living Things, Hunting Party, One More Light) egészen sok visszás véleményt kapott, elsősorban azoktól, akik azt mondták, hogy „ez már nem az, amit én szeretek”. A rajongó hajlamos magára önjelölt társtulajdonosként is tekinteni, aki egymaga a bizniszt is üzemelteti, ebben pedig gyakori ellensége a saját ízlése, illetve a zenekar fejlődésre tendáló törekvése is.
Arcodba tolva az érzelmek
A Linkin Park tehát vasárnap úgy ment fel Hamburgban a színpadra, hogy látszólag nulla bizonyítási vágy van bennük: ők csak zenélni szeretnének, és mindent, amit tudnak, azt szeretnék is megmutatni. Joe Hahn az egyik nagy megfejtője ennek, aki a vizuáloktól kezdve mindenbe is belenyúl, ezt pedig teszi pofátlanul mindenki előtt: a koncert közben elkezdi spontán kamerázni a zenésztársait, arcukba mászik, teszi mindezt úgy, mintha nem lenne dolga számok között. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egészen tetszenek ezek a dalok így.
A hasonlítgatás az öröm tolvaja
Az első pár számnál azon gondolkoztam, mint szerintem sokan mások is, hogy „vajon elég jól” énekel-e majd Emily Armstrong, tudja-e helyettesíteni Chestert? A választ pedig megadta a színpadon.
A Linkin Park számai masszívan az érzelmekről szólnak, és nem lehet két ember egyféleképpen dühös, összetört, vagy szomorú.
Más, más, más
Emiatt a setlist úgy haladt, mintha „mindenhova jutna sláger”, pedig a helyzet nem így van: rengeteg dal, ami a Chester-érában nem robbant úgy, most ezerszer érdekesebbnek tűnt. A Catalyst, a Waiting for the End, de a New Divide is furán hatott, furán jól.
Hahó, van egy új világsztár!
Mert hogy Emily Armstrong nem azért lett világsztár, mert a Linkin Park tagjává vált, hanem mert megérdemli. A Given Up-One Step Closer egymás után komoly teljesítmény, arról pedig nem beszélve, hogy egy apró kiállást követően már a Lostot énekelte tökéletes tisztasággal. Nem egyszer volt képes megbőgetni felnőtt férfiakat és nőket egyaránt. Na és milyen megtévesztő az internet: annyi negatív kommentet kapott, hogy az emberi léptékben is felfoghatatlan, rá két hétre pedig egy teltházas csarnok skandálja a nevét nem egyszer, még inkább megérdemelten.
A Linkin Park, jobb, mint volt
Aki idáig jutott, és nemcsak kommentelt a cikk végigolvasása előtt, megengedheti magának a fellélegzést, ugyanis az állítás már csak azért is helytálló, mert közel hét éven keresztül nem volt Linkin Park. Ami a koncerten történt:
Talán azt is mondtam volna, hogy az egész este Mike Shinoda volt a gyengébb láncszem, aki végig hamiskás volt, bár ezt a lelkesedése bőven kompenzálta. Ami pedig a Faint című számnál történt, az sok évemnek is egy csúcsélménye: minden zenekari tag megőrült, ugrált, felszántotta színpadot. Majd a ráadásra úgy tértek vissza, hogy elnyomtak egy kiadatlan számot. Emily Armstrong már német válogatott pólóban vette át Joe Hahntől a kamerát, azzal szaladgált a színpadon, majd a dobon állva szelfizett a közönséggel, olyan oldottan amennyire csak lehet egy ilyen környezetben.
Ez nagyobb fegyvertény, mint gondolnánk
Több mint 20 olyan év van a Linkin Park mögött, ami már eleve headlinerré teszi őket bárhol. De ez a fajta „éhesség”, ez a fajta vágy az alkotásra még egy olyan monstrumot is szülhet, amit majd ijesztő lesz megtapasztalni.
