Neil Armstrong és Edwin "Buzz" Aldrin 21 órát és 36 percet töltöttek el az égitesten. A későbbi missziókon készült videókat nézve az ember azt gondolhatná, hogy a Holdon a legnagyobb problémát a mikrogravitáció okozta, ugyanakkor volt még legalább egy hasonlóan zavaró tényező.
APOLLO 50
1969. július 20-án a NASA történelmet írt: az amerikai űrhivatal elsőként juttatott embert a Holdra. Az 50. évforduló alkalmából a 24.hu július 15. és 28. között cikksorozattal tiszteleg az emberiség egyik legnagyobb lépése előtt.
A Hold felszínét egy egészen különleges, több méter vastag réteg borítja, és ez a törmelékes, aprószemcsés, púder finomságú holdpor alaposan megnehezítette az űrhajósok munkáját.
Ha mikroszkóp alatt vizsgáljuk, felfedezhető, hogy apró, megszilárdult cseppekből épül fel, amik a nagy sebességű becsapódások során elpárolgott kőzetekből származnak
- mondta Aldrin egy későbbi interjúban, és a teljesen szokatlan, szemcsés talaj volt az első, ami Neil Armstrong figyelmét is felkeltette, mielőtt megtette volna az emberiség egyik legfontosabb lépését.
A létra lábánál vagyok. Az LM (holdmodul) talpai csak egy-két inch-csel (2,5-5 centiméterrel) süppednek be, noha a felszín nagyon, nagyon finom szemcséjűnek tűnik, mintha por lenne. Nagyon finom
- jelentette Armstrong nem sokkal azelőtt, hogy elhangzott volna az azóta szállóigévé vált mondata.
Az apró szemcsék ráadásul nagyon könnyen rátapadtak az űrruhákra és a holdjáróra, ami növelte a szkafanderek és az eszközök hőelnyelést. Bár a holdporon viszonylag könnyedén lehetett sétálni, a tapadás meglehetősen kényelmetlen volt az űrhajósok számára.
Mint egy trambulin
A holdi gravitáció nagyjából hatoda a földinek. Ez azt jelenti, hogy az égitesten az asztronauták nem úgy lebegtek, mint a Nemzetközi Űrállomás legénységének tagjai, inkább apró ugrások segítségével haladtak. Bár a holdfelszínen bukdácsoló asztronautákról készült felvételek alapján azt hihetnénk, hogy a mikrogravitáció bosszantó, Aldrin kifejezetten élvezte, sőt az egyik legszórakoztatóbb és leginkább kihívást jelentő élménynek nevezte, mellyel űrutazásai során találkozott.
Talán nincs messze a trambulintól, igaz, rugalmasság és instabilitás nélkül
Az Apollo-11-hez még nem tartozott mozgást segítő jármű, a holdautót (Lunar Roving Vehicle, azaz LRV) csak az Apollo-program utolsó három holdmissziójában, az Apollo-15, 16 és 17 során használták.
Nem a legkényelmesebb hely
A Holdon kiemelten fontos volt, hogy az asztronauták ne lépjenek érintkezésbe az égitest anyagaival, hiszen azok veszélyes szennyeződéseket tartalmazhatnak. Ezt leszámítva azonban nem sok lehetőség volt a higiénia megtartására. A misszió során a szájápolásra ugyan adtak az asztronauták, de zuhanyzásra nem volt mód. Az űrhajósok a székletüket és vizeletüket speciális tasakokba gyűjtötték. A tárolókba utóbb olyan folyadékot töltöttek, amely elpusztította az azokban lévő baktériumokat.
Az Apollo-10 küldetése során, az űrben a tasakok használata még rengeteg problémát okozott, mivel több alkalommal előfordult, hogy lebegni kezdtek az űrhajóban elszabadult székletdarabok.
Mivel az űrhajóban és a holdmodulban is szűkös volt a hely, a zacskós megoldás pedig eleve kényelmetlen volt, az Apollo-11 küldetés során az asztronauták speciális étrendet fogyasztottak, és gyógyszert is szedtek, hogy minél kevesebb ürüléket állítson elő szervezetük.
Ami meglepő lehet: a széklettel és vizelettel teli tasakok egy részét a Holdon hagyták, a tárolók mind a mai napig ott vannak. Erre azért volt szükség, mert a legénység által használt űreszközöknek viszonylag alacsony volt a terhelhetősége. Rengeteg mintát hoztak el a Földre, viszont ezek számára helyet kellett felszabadítaniuk, így a felesleges felszereléseket és a tasakokat egyszerűen hátrahagyták.
Kiemelt kép: Neil Armstrong/NASA/Getty Images
