Egy kőkezű vörös szörnyeteg, egy szarvasagancsos sisakot és középkori páncélt viselő, lándzsa alakú sokkolóval és hajmetált bömböltető ghetto blasterrel felszerelkezett lovas, valamint a Zorro-maszkos Bajor Imre vágtatnak a dúsan termő angol földeken. Ez nem egy érthetetlenül túlcizellált kocsmai vicc kezdete, hanem a Hellboy című filmé, ami a folytatásban csak még hajmeresztőbb fordulatokat vesz. Sőt, a szarvasagancsos lovaglásnál már túl vagyunk egy mexikói pankrátorviadalon és annak az óriásdisznónak első felbukkanásán is, aki egy bérpótlékát vesztett kormánytisztviselőt megszégyenítő módon káromkodja végig a filmet.
A Hellboy marhaság. Az eredeti képregény sem sokkal különb, sőt Mike Mignolának, a sorozat alkotójának direkt a népmesék és hiedelmek, illetve a modern popkultúra elemeinek gátlástalan vegyítése volt a célja, amikor a kilencvenes évek elején belekezdett a szériába. Abban az időszakban már túl voltunk az olyan, "felnőtt közönségnek" szánt szuperhőstörténetek sikerein, mint a Fenegyerek: Újjászületés, a Watchmen vagy A sötét lovag visszatér. Közvetve ezek a képregények hívták életre a szuperhősműfajt az eleve idősebb közönséget mozgósító horrorral keresztező sorozatokat. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jelent meg A holló, a Sandman és a Spawn, meg persze a Hellboy, ami rögtön parodizálta is mind a szuperhősös, mind a horrorképregényeket.
A paródia eszköze maga a címszereplő, aki egykedvűen, blazírt beszólások kíséretében küldi el a francba az összes démont, boszorkányt, náci zombit és orosz méregkeverőt, akivel összehozza a sors.
Ez rendszerint kevésnek bizonyul ellenük, ezért Hellboy kénytelen jó alaposan el is páholni őket. Az egyes - már magyarul is olvasható - történeteket a főhős identitásválsága kapcsolja össze egymással: egy pokolbéli szörnyetegről van szó, akit a sötétség összes fattya a maga oldalára akar állítani, miközben ő inkább az emberek szövetségese maradna. De leginkább csak azt szeretné, ha békén hagynák, és ihatna egy hideg sört.
A horrormitológiára és a popkulturális kacatokra egyaránt fogékony Guillermo del Toro már csinált két Hellboy-filmet a kétezres évek közepén, a címszerepben az arra minden tekintetben alkalmas Ron Perlmannel. Az ambiciózus del Toro sajnos túlkomolykodta a feladatot - emlékezzünk csak a piromán Selma Blairrel folytatott románcra -, az új változat rendezőjének, Neil Marshallnak viszont esze ágában sem volt értelmet és józanságot keresni az alapanyagban. Inkább úgy tekintett a lehetőségre, mint amellyel visszatérhet a gyökereihez, vagyis újra első rendezésére, a Démoni harcosok (Dog Soldiers) című farkasemberes szörnyfilm stílusában fogalmazhat.
Ahogy a Dog Soldiers a farkasemberes kergetőzés közben a maszkulinitás kríziséről mesélt, úgy az új Hellboyban is hangsúlyosan férfimunkára van szükség, mert a főgonosz egy sírból feltámadt boszorkány (Milla Jovovich feladata többnyire az, hogy a szemét meresztgesse és viperaként sziszegjen). Hellboy szörnyeteg az emberek között, ellenfele a rusnya démonokat vezető szépség, ám az ilyen, jól hangzó ellenpontozásokban rejlő képi lehetőségek kiaknázásán túl Marshallék irtóznak attól, hogy bármit is komolyan végiggondoljanak a filmben.
A Hellboy laza, tét nélküli csihipuhi több vödörnyi vérrel és jópofa digitális szörnyekkel. Pont olyan, mint a többi hasonló produkció: egy darabig vicces, aztán unalmas. A költségvetés nagyobb volt, mint az ugyanennyire kifinomult asylumos vagy Sy-Fy Channel-ös trashfilmeké, ezért ebben
kevesebb az értelmetlen beszélgetés alulvilágított szobákban, és több az értelmetlen öldöklés londoni templombelsőkben.
De a vasorrú bábákat és a patakban folyó démonvért elég hamar meg lehet unni, a karakterek pedig messze nem olyan érdekesek, hogy a személyes viszonyaik alakulása izgasson. A Stranger Thingsben megkedvelt David Harbourt itt is jó nézni, mert Hellboyként véletlenül sem veszi komolyan magát, viszont ez azzal jár, hogy amikor a figura szomorkodni kezd, az inkább kínos, mint drámai. Harbour és a szebb napokat látott Jovovich mellett a megbízhatóan simlis Ian McShane és az American Honey-ban felfedezett Sasha Lane kaptak fontosabb szerepet, de egyikük életműdíját sem a Hellboyból bevágott snittekkel illusztrálják majd.
A filmből ugyanis pont az hiányzik, ami minden ostobasága ellenére is nagyszerűvé és emlékezetessé tette Mike Mignola képregényét: az eredeti és merész vizuális stílus. Mignola Hellboya markánsan máshogy néz ki, mint a kilencvenes évek más mainstream képregénysorozatai. Több absztrakt képi elemet és kevesebb színátmenetet használ, a figurákat pedig a karikatúra felé tolja, hasonló ötletességet viszont Marshall filmjében keresve sem találunk. Bár a Hellboy látvány- és karaktertervezői kitettek magukért, a filmet sajnos fantáziátlanul vették fel és vágták össze, ez pedig meglehetősen egyhangúvá, ritmustalanná teszi a filmet. A főhősnek nagy szíve van, de a Hellboy című film végeredményben lélektelen maradt.
Hellboy (2019), 120 perc. 24.hu: 5/10
Borítófotó: Freeman Film
