A Várnegyed közepén, az egykori budai városháza, a Mátyás-templom, illetve az épp visszaépülő Pénzügyminisztérium tőszomszédságában álló, egykor diplomaták otthonául szolgáló Szentháromság tér 7-8. sorsa hónapok óta a magyar építésztársadalom egyik központi ügye (a témában korábban írt cikkeink itt érhetők el), hiszen a 2020 végén a Magyar Nemzeti Bank által létrehozott Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány (PADME) által megvásárolt épületről előbb kiderült, hogy rövidesen konferenciaközponttá válik, így szeptemberben megkezdődött a statikai felmérést megelőző teljes kibelezés, részletes tervek ekkor azonban még nem álltak rendelkezésre.
Az idén épp negyven éves, környezetével, sőt, elődeivel is kommunikáló ház esetében félő volt tehát, hogy a belsőépítészeti részletek kibontását minimum teljes átépítés követi, az elmúlt évek hasonló, az 1945-1989 közti korszakban született épületeket érintő projekteket ismerve azonban sokakban felmerült a félelem, miszerint a munkálatok rövid időn belül a ház teljes eltűnését, illetve a Budapest ostroma előtt itt állt elődök visszaépítését eredményezik majd.
A Magyar Építész Kamara (MÉK), a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) által november elején kiadott, a megmaradást kérő állásfoglalások után a több, az ország képét az elmúlt évtizedekben nagyban formáló építészet is sorai közt tudó Huszonkettesek csoportja, illetve a világörökségi területek védelmére létrejött ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága is szót emelt a témában, próbálkozásaik azonban nem érték el a vágyott hatást, sőt, december elején kiderült, hogy a tulajdonos részleges bontási engedélykérést juttatott el a Kormányhivatalhoz, célja pedig az, amitől sokan tartottak:
az 1944-1945-ös pusztítás előtti állapot visszaállítása.
Kapcsolódó
A legutóbb hotelként működő Szentháromság téri épület megmentése érdekében a magyar építészszakma számos tagja is felszólalt, sikert azonban ez sem hozott.
A Jánossy György (1923-1998) és Laczkovics László (1941-2012) által tervezett sarokház védelemért, illetve a megmaradásért azóta az MTA által létrehozott Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) is kiállt, nyílt levelük azonban továbbra is süket fülekre talált.
Gerilla-tábla
Az ügyet most a Huszonkettesek Építészcsoport tagjai vették a kezükbe, akik december 21-én, kedden délután ideiglenes emléktáblát helyeztek el a házon, sőt, bejelentették, hogy néhány nappal ezelőtt, Laczkovics örökösének támogatásával leadták a fővárosi védelmet kérő beadványt, amiben hosszan írtak
a pártállammal bátran szembeszálló egyetemes műveltségre alapozott történeti látásmód, építészi, emberi magatartás és kiállás egyik legfontosabb hazai emlékművének
nevezett egykori diplomataház bontással eltűnő eszmei értékeiről.
A szöveg szerint az épület arányai, tömege, illetve homlokzatai úgy idézték vissza a korábban itt állt elődöket, hogy azok egyetlen részletét sem másolták szolgai módon, sőt, egyedi nemzeti kulturális értéket hoztak létre, ami a nemzetközi normákat - így a Velencei Chartát - is tiszteletben tartotta.
Az épület visszafogott tisztelettel, alázattal viszonyul a történeti környezetéhez, az építészeti tagolás, arányok játékával reflektál a hely múltjára, a hely szelleméhez kíván kapcsolódni, közvetlen másolás nélkül. Az igazodást, illeszkedést igen egyszerű formálással, részletképzéssel valósítja meg, nem rejtőzik el, és nem is akar kitűnni, építészeti minőségében a történeti épületekhez illeszkedik, kora történeti szemléletének magas színvonalú kifejeződése.
- zárul az indoklás.
A beadvány rámutat arra is, hogy a tervezett konferenciaközpont a jelenlegi értékeket tiszteletben tartva is megépíthető lenne, főleg, hogy a ház az 1987-ben világörökséggé nyilvánított városkép része, így meg kell tartani, hiszen a világörökség definíciója szerint szomszédaival együtt reprezentálja Budapest és az ország történelmi fejlődését.
Az 1991-ben megszűnt Országos Műemléki Felügyelőség (aminek egykori Táncsics Mihály utcai központja épp néhány hónappal ezelőtt került magánkézbe) által országszerte a védett házak homlokzatára illesztett feliratokat idéző, frissen felavatott táblát az idő rövidsége miatt most még nem kőből készítették el, a jelenlegi tervek szerint januárban, egy nyilvános esemény keretében azonban egy végleges verzió veszi majd át a helyét.
Az átadást megelőzően a nem csak építészként, de régészként és műemléki épületkutatóként is aktív Rácz Miklós, illetve Gyurkó Ádám olvasta fel a Huszonkettesek gondolatait: a védettségi beadvány főbb gondolatainak megismétlése mellett előbbi nehezményezte, hogy az épület magántulajdonosa saját hatáskörében, az értékekre vonatkozó nyilvános mérlegelés nélkül döntött, utóbbi pedig rámutatott:
a bontás, majd visszaépítés nem több, mint színtiszta műemlékrombolás és műemlékhamisítás,
hiszen a ház a hatósági védelmet eddig ugyan nem kapott, de műemléknek tekinthető, sőt, jól kiegészíti a tér gótikus-neogótikus Mátyás-templomát, a későreneszánsz-barokk városházát, a gótizáló-historizáló egykori Pénzügyminisztérium, illetve a barokk Szentháromság-oszlop együttesét, velük együtt létrehozva az ország történelmi központjaként is tekinthető Szentháromság teret, aminél szükséges, hogy
ne csak a történelem egyes korszakait, de a széles spektrumot mutassa be.
Gyurkó mindemellett hozzátette:
a PADME érve, miszerint a munkák a hetvenhat éve romba dőlt épületek helyreállítását hozzák majd, valójában nem érv, hiszen a valamikor volt struktúrák modern anyagokból, hiányos tervek, illetve fényképek alapján való helyreállítása esetén nincs konszenzus arról, hogy azok valóban műemléki helyreállításnak tekintendők-e.
Az eseményen a Széchenyi Akadémia már említett nyílt levele mellett a ház belsőépítészeti megoldásait tervező Ybl- és kétszeres Pro Architectura-díjas Csomay Zsófia - aki egyben a SZIMA vezetőségi tagja, illetve a Huszonkettesek egyik alapítója - a PADME-tól érkezett választ is felolvasta.
A tulajdonos a szerkesztőségünknek küldött reakciójával részben azonos fordulatokat használt, de hozzátette: természetesnek veszik, hogy az ingatlan hasznosításával, beépítésével kapcsolatban különböző szakmai vélemények fogalmazódnak meg, és a szakmai diskurzus is fontos, de végül arra a döntésre jutottak, hogy
a Szentháromság tér nem organikus történelmi fejlődés, hanem a háború miatt erőszakos módon megváltozott utcaképét a háború előtti állapotok alapján kívánják visszaállítani.
Kedd délután mindezek mellett arra is fény derült, hogy az I. kerületi Önkormányzat is bekapcsolódott a megmaradásért folytatott küzdelembe, hiszen a kerület főépítésze, Csány Éva levélben kereste meg a Kormányhivatalt, felsorolva az ősszel indult folyamat legfontosabb hiányosságait: kérte, hogy
kezeljék őket partnerként a folyamatban, így a bontási, illetve az átalakítási tervek bemutatása mellett, a vonatkozó helyi rendeletnek eleget téve a kötelező településképi bejelentési eljárást is folytassák le a döntés meghozatala előtt.
Csány emellett a titokban bontani kezdett, majd az építészszakma tiltakozása ellenére elpusztított Országos Villamos Teherelosztó esetét is felhozta, rámutatva arra, hogy a kiváló XX. századi épületek tendenciává váló elbontása elszomorító. A Szentháromság téri ház a főépítész szerint ma is frissnek hat, köszönhetően a finom és szellemes megoldásoknak, a homlokzat ritmusának, illetve a meszelt téglaburkolatnak, amik időtlenné teszik.
A tábla avatása előtt alig néhány órával az egykori diplomataház társtervezője, Jánossy György unokája, az építészből lett vizuális szakember, Lente Márton az Építészfórumon közölte a véleményét a témában, rámutatva a nem elégszer hangoztatott lényegre:
Belátom, hogy az "utca emberétől" - köztük döntéshozóktól - nem elvárható, hogy a sokféleképpen megfogalmazott szakmai érveket megértsék, még ha azok gondos, nagyon is konkrét írások is. Részükről az elmélyült vizuális környezet tanulmányozásával töltött idő hiánya órák tízezreiben mérhető, amivel nincsen semmi baj, amíg adnak mindazok véleményére, akiknek ez megadatott. A hangos, magabiztos elutasítást, a csendes figyelem teljes hiányát a szakma legjobb képviselőivel szemben azonban számonkérhetjük. […] A műemlékvédelem, és általában a szakma társadalmi szerepe a tárgyi, és más épületek tekintetében akkor rendezett, ha a bontást támogató véleményekre teljes nyugalommal és tökéletes érdektelenséggel tekinthetünk. Ez nem lehet másként, hiszen a műemlékvédelem és értő szervezetek értékvédelme pontosan a bármilyen korok pusztító indulatai és közízlése ellen is hivatott megóvni az értékes épületállományt.
Jánossy egyik interjújában elhangzik: "… bonyolultabb területen könnyebb tervezni, mint adottságok nélküli területen." Erős meggyőződésem, hogy csak ez a fajta fegyelmezett, a hely szellemében gyökerező, és önmegvalósítás csábításának ellenálló építészeti szemlélet lehet az, ami átvészelheti a stílusok hisztérikus váltakozását és időtlenül gazdagíthatja a városképet. Erről tanúskodik a Diplomata-ház is, ami ezen a helyen pontosan olyan, amilyennek lennie kell - alázatos, a környezetet letapogató, abból építkező gondos építészeti döntések sorozatából lett épület. Az anyag természetesen nem áll ellen az idő múlásának - nem kétséges, hogy az épület felújításra szorul. Elbontása és új, régi korokat idéző épület emelése azonban egyszerűen nem más, mint az architektúra kaján, pazarló megcsúfolása.
Bizonytalan jövő
Kérdés, milyen sors vár a Jánossy- és Laczkovics-féle házra, hiszen a védetté nyilvánításról szóló előterjesztés a Fővárosi Közgyűlés a különböző rendeletek által előírt egyeztetések időigénye miatt csak februárban kerülhet a Fővárosi Közgyűlés elé, a kerület azonban ennél néhány héttel korábban, január közepén gátat szabhatna a projektnek, feltéve,
ha az I. kerületi képviselő-testület támogatja a helyi védetté nyilvánítást,
illetve ha a Budavári Önkormányzat nem csak épülettömbökre, hanem azok részleteire is elrendelhet a további munkákat egy évre ellehetetlenítő változtatási tilalmat.
