Ahhoz, hogy részt tudjak venni a toxic masculinity-ről, azaz mérgező férfiasságról, egész pontosan annak legyűréséről szóló workshopon, le kellett mondanom a bokszedzésemet. Pedig nagyon készültem rá, a mester kemény melót ígért. Ez azt jelenti, hogy viszonylag hamar eljutottam volna arra a pontra, amikor legszívesebben mentőt hívok magamra, ha egyáltalán meg tudok szólalni a légszomjtól. Kegyetlen, de felemelő túl lenni egy ilyen megpróbáltatáson. A sör annyira jól esik utána, mint soha máskor. Miközben forrón lüktető karral, egy lassú, mély kortyra a számhoz emelem a korsót, minden porcikámban érzem: ez férfimunka volt.
Végülis férfias estém volt, csak nem úgy, ahogy elterveztem.
Megoldás helyett rádöbbenés
A Közép-európai Egyetem (CEU) hallgatói emberi jogi szervezetének (HRSI) workshopja után egészen másképp éreztem magam. Bár a műhely nem azt adta, amire a nemzetközi, főként egyetemista korú férfiakból álló társaság tagjai közül többen számítottunk (vagyis nem kaptunk recepteket arra, hogyan lehetnénk kevésbé toxikus férfiak a jövőben), a közös gondolkodás több olyan dologra világított rá, ami a hétköznapokban annyira természetesnek tűnik, hogy már nem is vesszük észre.
A mérgező macsóság a férfiasság mint társadalmi szerep norma-, és szabályrendszerét jelenti.
Bár 2019 van, a nőkkel szemben legtöbbször még mindig az az elvárás, hogy legyenek csinosak, divatosak, háziasak, mintaanyák, egyszerre szűziesek és démoni szeretők, hogy a férfiak botlásait minden esetben tolerálják, a férfiaknak pedig mindig erősnek, nyugodtnak, szenvedélyesnek, kiegyensúlyozottnak, versengőnek, kissé bohémnak, mégis összeszedettnek kell lenniük. Mivel férfiközpontú, patriarchális társadalomban élünk, a férfiakkal szemben elvárás az is, hogy viselkedjenek kvázi elnyomóként a nőkkel szemben. Akik nem teszik, azokra rásütik a papucs bélyeget.
Vannak, akik szándékosan értelmezik félre a női és férfi szerepeket és ennek rendbetételén a politikai környezet sem segít, sőt. Amikor az egy kivétellel férfiakból álló magyar kormány az abortusz szigorításáról beszél vagy bejelenti, hogy beszünteti a gender szakokat, mert a társadalmi nemekkel foglalkozni nem tudomány, hanem családellenes ideológia, akkor úgy tűnik, mintha valamiféle nemi osztályharcot vizionálnának, aminek az a tétje, hogy ha a nők társadalmilag azonos szintre jutnak a férfiakkal, akkor kihal az ország, mert nem lesz, aki teleszülje. Ha ez igaz lenne, az európai skandináv államokban születne a világon a legkevesebb gyerek, míg a Perzsa-öblöt körülölelő országokban a legtöbb.
Ehelyett az a helyzet, hogy a legtöbb gyerek a gazdaságilag fejletlen afrikai országokban születik, míg a legkevesebb (néhány törpeállamot leszámítva) olyan fejlett ázsiai országokban, mint Japán és Dél-Korea, illetve a kontinensünkről Magyarország, Lengyelország, Görögország, Románia, Szlovákia, illetve Olaszország és Németország. Mindebből csak annyi következik, hogy egy ország vagy térség demográfiájának alakulása sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy azt kormány beállítani igyekszik.
Ugyanígy a hagyományos női és férfi szerepek huszonegyedik századi viszonya is sokkal összetettebb annál, hogy "minden jobb volt régen," amikor még mindenki pontosan tudta a helyét a társadalomban, hiszen abba született bele.
A mi mindennapi szexizmusunk
A műhelyen a kiírás szerint csak cisznemű férfiak vehettek részt. Férfiasan bevallom: ilyesmiről soha korábban nem hallottam. Rövid guglizás után megtudtam, hogy a kifejezést Volkmar Sigusch német szexológus használta először a kilencvenes évek elején a transzszexuális ellentéteként. Ciszneműek tehát azok, akik férfiként vagy nőként születtek, és tökéletesen azonosulni tudnak nemi szerepeikkel - és ez független attól, hogy az adott személy hetero- vagy homoszexuális-e. Bár rajtam kívül a workshop több résztvevője is meglepődött azon, hogy egy elnyomó férfiassággal foglalkozó csoportba nem engednek be nőket, a foglalkozást vezető spanyol srác elmagyarázta, hogy ha nők is jelen lennének, egyrészt túlságosan szerteágazna az amúgy is épp eléggé összetett téma, másrészt a férfiak születésüktől fogva úgy szocializálódnak, hogy másképpen kell viselkedniük, ha nők is jelen vannak.
A résztvevőkkel három részre osztottuk fel a témát, ezeket csoportokban dolgoztuk fel, majd együtt beszéltük meg őket:
- az első, nagyobb részben a férfiszocializációval,
- a másodikban a férfiprivilégiumokkal,
- a harmadikban pedig a patriarchális berendezkedéssel, illetve a szexizmussal foglalkoztunk.
Beszéltünk arról, hogy az csak a felszín, hogy a fiúk autókkal, a lányok meg babákkal játszanak-e - bár az, hogy a kisfiúkat kategorikusan eltántorítjuk attól, hogy gondoskodó tevékenységeket (főzés, babázás) gyakoroljanak, valószínűleg sokban magyarázza azt, hogy ugyanezek a mintázatok örökítődnek tovább.
Ennél is fontosabb a minden fiú életében, néha meglepően korán elérkező az a pillanat, amikor megtanulja, hogy többé "nem sírhat", nem fordulhat többé az anyjához, ha gondjai vannak.
Mert különben lekislányozzák, leanyámasszonykatonájázzák. Akár az elfojtás, akár a titkolózás lesz a megoldás, hosszú távon mindkettő komoly következményekkel járhat.
Aki járt már egy hétvégi estén a bulinegyedben, pontosan tudja, hogy néz ki az, amikor felnőtt férfiak úgy alázzák meg egy társukat, hogy nőnek öltöztetik. A vőlegény beöltöztetése a legénybúcsún persze csak vicces hagyomány, de mélyen gyökerezik, ahogyan az is, ahogy az esküvőkön a vőfélyek vicces játékokkal döntik el, az ifjú házasok közül ki viseli majd a nadrágot, vagyis ki lesz a főnök, a férfi.
Azt, hogy a férfiak ugyanazért a munkáért több fizetést kapnak, vagy messze ők töltenek be több felelős pozíciót, ugyanolyan természetesnek vesszük, mint azt, hogy egy férfi mennyire jófej, ha "besegít" otthon a háztartásban, hiszen tudjuk: az a nő munkája, amit ilyenkor merő nemes lelkűségből, helyette csinál meg, amiért köszönetet érdemel. A férfiszerep ugyanakkor sokszor kényelmetlen is.
Magyarországon például egy apa öt nap extra szabadságot kap, ha gyermeke születik, aztán szokjon hozzá, hogy úgyis keveset lesz otthon, mert a gyermeknevelés a nő dolga. Egy férfinek a szakmájától függetlenül illik értenie a ház körüli kisebb-nagyobb javításokhoz, az autószereléshez, több emeletnyi lépcsőn fölfelé is bírnia kell több tíz kilónyi súly cipelését, mindig készen kell állnia a szexre, a kínálkozó lehetőséget akkor sem igazán szabad visszautasítania, ha történetesen nem a felesége vagy a barátnője próbálja meg elcsábítani. És ami mindennél sokkal fontosabb: egy férfi soha, semmilyen körülmények között sem beszélhet az érzelmeiről.
Kiderül továbbá, hogy a feminizmus és a szexizmus egy érmének a két oldala, vagyis nincs középút, valaki vagy az egyik, vagy a másik. A két kategóriát azonban nem emberek beskatulyázásra kell használni, érdemesebb szituációkat értelmezni velük. Attól, hogy feministának érzem magam, mert elismerem, hogy a nőknek is ugyanannyit kellene keresniük, mint a férfiaknak, lehetek szexista is, amikor úgy gondolom, természetes, hogy az anya megy táppénzre, ha megbetegszik a gyerek. De vannak ezeknél bonyolultabb helyzetek is. Ha például egy kollégám bunkón viselkedik egy kolléganővel, szexista vagy feminista vagyok, ha közbeavatkozom, és megvédem?
És vajon miért van az, hogy ha egy nő követ el bűnt, akkor a sajtóban beceneveket kap (például Bróker Marcsi vagy Repülős Gizi), a férfiak viszont legtöbbször a H. Károly formátumban futnak?
Passivity
A műhelymunka két és fél órája alatt a hétköznapi élet annyi apró aspektusa merült fel, hogy a végén meglepetten vettük észre, a mérgező macsóság legdurvább manifesztációit, azaz a pornót, a prostitúciót, az erőszak kultúráját, a párkapcsolaton belüli (vagy azon kívüli) erőszakot meg sem említettük. Valószínűleg azért, mert a workshopon csak olyan férfiak vettek részt, akiknek nem ez az első, ami a nőkkel kapcsolatban eszükbe jut. A zárókör után meg is kérdeztem Yagót, a műhelyt tartó spanyol egyetemistát, hogy vajon mennyire van értelme egy ilyen eseménynek, ha előre tudható, hogy olyanok fognak részt venni rajta, akiknek legkevésbé van szükségük az ilyen irányú érzékenyítésre, hiszen már ittlétükkel bizonyítják, sokat tesznek azért, hogy ne legyenek elnyomó férfiak.
Elismeri, hogy ez a progresszív aktivista életének egyik legnagyobb kihívása: az üzenetet mindig azok hallgatják meg, akik már egyetértenek vele, vagy azok, akik élből elutasítják, és csak kritizálni akarják. A tapasztalatai azonban arra tanították, hogy az előbbiek sokszor tanulnak új dolgokat az ilyen esteken, szélesedik a látókörük, más perspektívákból is megismerik az őket foglalkoztató kérdéseket. Apró eredmények érthetők el így, amelyek azonban összeadódva, idővel jelentős változásokat hozhatnak.
Spanyolországban nagyjából öt évvel ezelőtt indult el egy új feminista mozgalom, aminek ő a kezdetektől részese. Amióta tavaly Budapestre jött tanulni, itt folytatja a munkát. Azért az elnyomó férfiassággal foglalkozik, mert szerinte furán venné ki magát, ha egy férfi tanítaná a nőket feminizmusra: ez a manslpaining, azaz "a férfiak úgyis jobban tudják, és segítenek a nőknek is megérteni" tankönyvi esete lenne.
Először meglepődött, hogy Budapesten a város méreteihez képest mennyire kicsi az alternatív közösség. Spanyolország társadalmilag az egyik legprogresszívebb európai ország, ezért ő hatványozottan érzi a különbséget. A magyarokról, akiket ismer, úgy tartja, nagyon sokat tudnak, de valamiért nem igazán aktívak. Bármilyen helyre vagy eseményre megy el, ugyanazokat az arcokat látja, ezért úgy érzi, érdemes lenne felébreszteni minket.
Valószínűleg igaza van, ismerem el, miközben arra gondolok, milyen fura, hogy nyolc férfi úgy töltött el együtt egy estét világmegváltó gondolatokat megvitatva, hogy nem egy kocsmaasztal körül ültek.
