Ott, a fa alatt házasodtam először
- mutatott a Szenegál folyóból kinyúló girbegurba ágak felé Ameth Seine Diagne. Az elcsigázott arcú férfi aztán csendben nézte az egykori faluja felett jó egy méterrel ráérősen hullámzó vizet. A falufőnök fiai a parton távolabb egy a folyóból roskatagan kiemelkedő épület tetejéről ugráltak a vízbe nevetve.
Doun Baba Dièye egy apró halászfalu volt a nyugat-afrikai Szenegálban. A vesztét egyszerre okozta a klímaváltozás és az emberi hanyagság. A közeli, 300 ezer lakosú Saint Louis pedig az egyik első nagyobb város lehet, amely ugyanígy süllyedhet az óceánba: néhány generáció múlva már csak az emléke maradhat az egykori gyarmati fővárosnak.
Azért a víz az úr
A 2000-es évek elején egyre gyakrabban állt a belvíz, és egyre súlyosabbak voltak az áradások eső után a Langue de Barbarie (Barbárok Nyelve) nevű félszigeten, ami éles beszögellésként választja el egymástól a Szenegál folyót és az Atlanti-óceánt. 2003-ban egy heves esőzés után is hatalmas tócsákkal szabdalt sárdagonyává vált a homokos talaj, ezen gázoltak keresztül a munkások és a munkagépek, hogy elvégezzék a feladatot, ami aztán megpecsételte Doun Baba Dièye sorsát.
Egyetlen éjszaka, rohamtempóban ástunk, előzetes felmérés nélkül
- vallotta meg később a Saint Louis-i Gaston-Berger Egyetem geográfusa, Amadou Abou Sy.
Az volt az elképzelés, hogy egy csatornát nyitnak a félszigeten keresztül, hogy elfolyhasson a felesleges víz, ami mind több problémát okozott az egyre kiszámíthatatlanabb és hevesebb esőzések miatt. Az átgondolatlan terv azonban nem segített, hanem katasztrófához vezetett: a csatornát négy méter szélesre és száz méter hosszúra tervezték, azonban a mérnöki hanyagság következtében nagyon gyorsan 800 méteresre szélesedett. Manapság már hat kilométer széles a "vájat", és évről évre vagy húsz méterrel szélesedik. A félszigetből sziget lett, Doun Baba Dièye pedig a víz útjában volt.
Utolsóként szálltam csónakba. Mit mondhatnék? Életem legszomorúbb napja volt
- próbált válaszolni Ameth arra az esetlen kérdésre, hogy milyen volt az utolsó nap a faluban. A falusiak 2009-ben kezdték elhagyni az otthonukat, a falu főnöke még három éven keresztül kitartott, miközben a víz egyre közelebb jött, és sorra mosta el a vályogból és zúzott kagylóból épített házakat. De a főnök addig nem ment sehová, amíg a többiek mind el nem költöztek.
A falu iskolája és a lakóházak nagy része ekkora már csak rom volt a víz alatt. Ma egyetlen ház áll mementóként a parton, a cserjés azt is elkezdte benőni.
Az élet megy tovább, de a lélek marad
Doun Baba Dièye-t egykor kilencszázan lakták, egyszerű halászok, akik a szerényen, de a szenegáli átlaghoz képest egészen jól éltek, mert a vizek halban gazdagok errefelé. Ameth még azt is kispórolta, hogy két idősebb fia egyetemre járhasson, ami havonta fejenként 25 ezer nyugat-afrikai valutaközösségi frankjába (12-13 ezer forintjába) kerül. Mindezt úgy, hogy rajtuk kívül eltart három feleséget és tizenhárom másik gyereket. Szenegál és Mauritánia határán ez luxus.
Színesre festett motoros halászcsónakkal hagyjuk magunk mögött Doun Baba Dièye-t. Ameth egyik legkisebb fia csak azért jött velünk, hogy egy kicsi, kék vödörrel merje vissza a Szenegálba a csónakunkba folyamatosan beszivárgó vizet. A felhők mögött megy le a nap, puha alkonyati fénybe vonva a tájat, gázlómadarak készülnek vacsorához, kéttenyérnyi rákok rohannak látszólag céltalanul a mangrovék kusza gyökerei között. Turisták mégsem nagyon járnak erre, ez a halászok világa, akikkel viszont nem felejteti el a giccs, hogy 2003 óta négyszáz halász halt meg azon a csatornaásás óta különösen veszélyessé vált részen, ahol összetalálkozik a folyó és az óceán.
De mit keres még itt Ameth, ha elpusztult az otthona? Doun Baba Dièye a múlté, de Doun Baba Dièye II a jelen: a halászok egy víztől távolabbi részen új falut építettek. Ugyan a fejük fölött döntöttek a Langue de Barbarie átvágásáról, de sem a kormány, sem az önkormányzat nem támogatta egy árva frankkal sem az építkezést. Egy poros utca az egész település, iskola nincs, az óceán is nehezebben érhető el innen, de legalább közel maradtak a szülőföldhöz. Körülbelül 380-an tartottak ki, a többiek szétszéledtek, a falu főnöke sem tudja, pontosan merre. Van olyan is, aki Európa felé vette az irányt, de nem ez a jellemző.
A halászok olyanok, mint a halak, sokat mozognak
- mondta Papa Dembe Fall a dakari Cheikh Anta Diop Egyetem migrációval foglalkozó professzora.
A főként halászatból élő lébous-k azonban a jobb fogás után mennek: hajóikkal eljutnak északra egészen Marokkó partjaiig, végighalásszák a Guineai-öblöt, de csak komoly külső kényszer hatására döntenek úgy, hogy maguk mögött hagyják őseik foglalkozását, hogy szerencsét próbáljanak egy másik kontinensen. Ilyen külső kényszer volt az, amikor európai hajók túlhalászták a Szenegál környéki vizeket, el is indultak sokan Európába, 2006-ban azonban paktumot kötött a szenegáli kormány az európaiakkal, hogy az Atlanti-óceán ezen részén ne halászhassanak az ipari méretben halászó nem szenegáli hajók.
Ameth óceáni halászatra kitalált nagyobb hajója viszont a folyóparton rostokol, rá is kúszott a törzsére a növényzet. Egyrészt ott a már említett halálos összefolyás, másrészt a fatális mérnöki hiba miatt elárasztott vidékről csak apálykor érhető el az óceán.
Pedig nem folyami halászok ők, a lébous-k tucatnyian hajóznak ki egyetlen csónakkal - azok ezért ilyen nagyok -, hogy az óceánon egész nap, váltott műszakokban halászhassanak. Éjjel-nappal űzik a halakat, a csónakban mindig alszik valaki, valaki pihen, valaki dolgozik, váltva egymást. A földnyelv átvágása óta viszont jobb híján maradt nekik a folyó, Amethék élete pedig még szerényebbé vált.
Mi költöztünk, de a szívünk, a lelkünk Doun Baba Dièye-ben maradt
- magyarázta Ameth arccal elpusztult otthona felé fordulva, hogy miért is maradnak. A gyerekek egy elhasznált autógumival játszanak mellettünk, vannak köztük olyanok, akik valószínűleg már nem emlékeznek arra, hogy egyszer volt egy másik falu. Az asszonyok némaságba és színes leplekbe burkolózva fejtik zsákokba a babot, mossák a kölest. Itt a férfiak, elsősorban Ameth szava dönt.
Ő pedig hiába van hatvan év körül, egyszer még haza akar menni. - Először egy hidat kell építenünk - mondta. - Csónakokon nehezebb lenne szállítani az építőanyagot.
Város végveszélyben
Doun Baba Dièye nem az egyetlen falu, ami elsüllyedt. Viszont ahogy Ameth falujával, úgy más halászfalvakkal sem nagyon törődik a szenegáli kormány: a halászok lenézett kisebbség, tolmácsom szerint sokan egyenesen "retardáltnak" tartják őket. Saint Louis (helyieknek Ndar - a francia gyarmatosítók előtt is bőven volt már itt élet) egészen más tészta.
A Szenegál deltájában épült város az egyik első, ami az emelkedő óceánszint áldozatává válhat.
Ezt az ENSZ több jelentésében is leírta, kiemelve, hogy a koloniális stílusban épült belváros UNESCO-védettség alatt áll. Mintha fontosabbak lennének a trópusi párában rohadó százéves házak, mint a tengerpart folyamatos pusztulása miatt kitelepített ezrek. Utóbbi nem túlzás: a közeli Khar Yalla táborban (wolof nyelven ez a név annyit tesz, Istenre várva) már Saint Louis-ból kitelepített emberek élnek ezernél többen, összetákolt viskókban és ponyvasátrakban. Mások a szárazföld belső, szegényebb vidékeire költöztek elpusztult otthonaikból. És megint mások inkább az egyre veszélyesebb, Európába tartó útra léptek: nagyon keveseket érdekel, hogy ez az út végzetes lehet.
Szinte senki nem mondja magára, hogy klímamenekült
- fejtette ki mindezek ellenére Florence Kim, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének (IOM) nyugat-afrikai szóvivője a szervezet dakari irodájában. Mint mondta, az emberek próbálnak alkalmazkodni a drasztikusan változó körülményekhez is, és amikor arról kérdezik őket, miért indultak útnak, olyanokat mondanak, hogy "nem volt hal, vagy nem volt pénz", és arra nem gondolnak, hogy a klímaváltozás áll a háttérben. Egy friss tanulmány szerint 2050-re 300 millió ember lakóhelye kerülhet víz alá az emelkedő tengerszint miatt.
A szenegáli kormány azt ígérte, új otthonokat épít azoknak, akiknek az óceán elpusztította az otthonát, de ez nem történt még meg. A Világbank körülbelül 9 milliárd forintnyi támogatást szán arra, hogy tízezer embert költöztethessenek el Saint Louis és környéke legveszélyeztetettebb részéről. Összesen 450 ezer ember él ezen a területen.
A lakóházak mellett egy iskolát és egy mecsetet már lerombolt a városban a dühöngő óceán. Előfordult, hogy az utcákat térdig ellepte a víz. A part folyamatosan pusztul, az Atlanti-óceánra néző házak ablakán néha bekopogtat egy-egy nagyobb hullám.
Saint Louis Santhiaba és Guet Ndar főleg halászok lakta negyedeiben mintha ezt észre sem vennék, úgy zajlik az élet. Kecskék eszegetnek a hegyekben álló műanyagszemétből, rozsdás autók és szamarak vontatta szekerek kerülgetik az embereket a szűk, poros utcákon, a halászhálók mindenütt bevetésre készen várnak kiterítve, a közeli halpiac semmivel össze nem téveszthető szaga lepi be a környéket.
Ezek az emberek nem tudnak mit csinálni, miért is pánikolnának? "Ez az otthonunk, legalább meghalni itt akarunk" - mondta Djibril Ndiaye, akivel Santhiaban találkoztunk. Ő majd' két évtizedet élt korábban Olaszországban, de nem rég hazaköltözött. A következő Szenegálról szóló cikkben róla és más visszaköltözőkről lesz szó, ugyanis ezrek térnek vissza a nyugat-afrikai országba.
Kiemelt kép: A szerző felvétele
A riport elkészítését a Minority Rights Group segítette.
