Emlékeznek arra a jelenetre a Bosszúállók: Végjátékból, amikor a főhősök visszautaznak az időben, az első Bosszúállók-film történetébe, ott a foglyul ejtett Loki ellopja a Tesseract nevű kék varázskockát, és eltűnik szem elől? Nos, én nem emlékeztem, mert a Marvel-filmek áradata azóta háromszor átmosta az agyamat. Az újraindított, keresztbeszervezett, átírt és elhalasztott filmek és sorozatok dömpingjében a Loki előzményeiről körülbelül annyi elképzelésem volt, mint egy átlagos tízéves kisgyereknek élete első két évéről. Nagyjából megvan, kik a főszereplők, és ennyi.
A jó hír az, hogy ennyi éppen elég.
A Marvel egyre közelebb jár ahhoz, hogy megvalósítsa mozgóképen ugyanazt, amit a képregényeiben már fél évszázada kiépített: egy olyan folytatásos szuperhős-szappanoperát, amelynek immár nincsen logikusan végigmesélhető, egységes története, hanem csak visszatérő karakterei, jellemző motívumai és meghatározó mérföldkövei vannak.
Az egyes történetek hamar kihullanak az idő és az emlékezet rostáján, és csak a különösen emlékezetes momentumok, a karakterformáló történések maradnak a felszínen, vagyis ezekre utalnak vissza évekkel, akár évtizedekkel később is a sorozatok következő szerzői.
A szuperhősképregények pontosan úgy működnek, mint a kulturális termelés más csoportjai, műfajai. A nagy részük felejthető középszer, a másik jelentős részük gyenge, és egy kisebb részük erős, jó munka. Az igazán jó szuperhősképregények mindig képesek, legalább időlegesen, zárójelbe tenni, felülírni az előzményeiket. Olyan erős érzelmi és intellektuális hatást gyakorolnak az olvasóra, amitől azt érezzük, ez a karakter pontosan ilyen, ahogy itt látjuk, erre fogunk emlékezni a történetéből. Aztán jön a következő száz füzet, de ami nagyon jó volt, annak eleven marad az emléke az olvasókban és az alkotókban is.
Szuperhősökről beszélgetnek sötét szobákban
A Loki filmsorozat-változata nem tartozik a maradandó szuperhősös művek közé. Nem fogunk emlékezni rá, mi történik benne, mert már menet közben sem igen jutnak eszünkbe az előzmények. Ennek egyrészt a sorozat nehezen követhető, időkavarós science fiction sztorija az oka, amit Michael Waldron, a hasonlóan időkavarós, de egyesek szerint legalább vicces Rick és Morty rajzfilm alkotója írt (a rendezői feladatokat a Szexoktatáson is dolgozó Kate Herron kapta). Másfelől a Loki világa egyszerűen nem kel életre. A karakterek hat részen át változatos díszletekben beszélgetnek, már most fogalmunk sincs, miről.
Amikor a Marvel 2013-ban bemutatta első saját sorozatát, A S.H.I.E.L.D. ügynökeit, már lehetett sejteni, hogy ez lesz.
Fittyet hányva a kétezertízes évekre már megkerülhetetlen kulturális jelenséggé váló presztízssorozatok trendjére, a Marvel producerei - élükön a tévés gyártást eleinte felügyelő, képregényírónak amúgy egészen kiváló Jeph Loebbel - úgy gondolták, tévésorozataikban elég, ha talányosan utalgatnak híres szuperhőseikre, egyébként pedig harmadvonalbeli szereplőket küldenek be szobákba beszélgetni.
Ez a lusta hozzáállás a Jessica Jonesszal változott meg valamelyest: a sokrészes sorozatformátum ott is indokolatlannak tűnt, a bántalmazó párkapcsolatában traumatizált hősnő történetéről azonban érezni lehetett, hogy csak a szűkebb közönséget célzó tévés, illetve streaming-gyártásban dolgozhatták ki ebben a formában. Moziba túl sötét, túl komolykodó, túl pszichologizáló lett volna.
2015-16 körül volt a Marvel-sorozatok legjobb időszaka: a Jessica Jones mellett a Daredevil első évada is remekül sikerült - Vincent D'Onofrio Vezéréhez foghatóan félelmetes Marvel-gonoszt azóta sem láthattunk, Thanos ide vagy oda -, sőt a Luke Cage és a Megtorló is érdemben tudták árnyalni a mozifilmekben épülő Marvel-szuperhősvilágot. A nagyjátékfilmekben bonyolódtak a könnyedebb, családbarát kalandok, a sorozatokban az utcaszintű, realisztikusabb, akár lelki síkon megvívott küzdelmek.
2017-től viszont a Marvel már azon dolgozott, hogy anyacége, a Disney streamingoldalára készítsen sorozatokat, és szorosabban hozzákapcsolja azokat a nagyjátékfilmekhez. Vége szakadt a Jessica Jones és társai netflixes forgalmazásának, és gyártásukat is befejezték. Helyettük bejelentettek egy rakás másik szériát, amelyek már a Bosszúállók: Végjáték eseményei után játszódnak, és a mozifilmekkel párhuzamosan építik a Marvel "univerzumát". A kérdés az volt, megmarad-e a sorozatok kísérletező hangvétele és stílusa az egész estés filmek biztonsági játékai mellett.
Bosszúállók közt
Az idén indult vagy még bemutatásra váró sorozatok a Marvel-filmek "negyedik fázisához" tartoznak, de hogy mi volt az első három, felesleges volna összefoglalni. Univerzum, fázis, időszámítás: kifejezések, amelyeket a Marvel arra használ, hogy ideális közönsége teljes kulturális horizontját kitöltse tartalmaival. Annyi biztos, hogy a télen vetített WandaVízió és a tavasszal lepörgött A Sólyom és a Tél Katonája tartoznak szorosabban össze a július közepén véget ért Lokival. Közös bennük, hogy a Marvel-mozifilmek sztárszereplőit vonultatják fel - Elizabeth Olsent, Paul Bettanyt, Anthony Mackie-t, Sebastian Stant, illetve Tom Hiddlestont.
Ugyancsak összeköti őket, hogy történetük aligha fogja jelentős mértékben befolyásolni a filmeket, tehát biztosan nem ezekben a sorozatokban fognak meghalni vagy gonosszá válni a szereplők. Az ideális Marvel-sorozat elhiteti a nézőkkel, hogy fontos történéseket mutat be, de valójában nagyjából ugyanoda lyukad ki a végén, ahol elkezdődött. Ebben nincs semmi meglepő, így kell szappanoperát írni.
Ezt a receptet követte a WandaVízió, amely eleinte tetszetős stílusgyakorlataival kenyerezte le a kritikusabb nézőket is. A Skarlát Boszorkány és családjának konfliktusai különböző amerikai szituációs komédiák formanyelvének és játékstílusának megidézésével bontakoztak ki, hogy aztán kiderüljön: az egész illúzió volt, álvalóság, és szinte mindenki visszaléphetett a startmezőre. A Sólyom és a Tél Katonája igyekezett a Netflixen futó Marvel-sorozatok hangvételét feleleveníteni, de azoknál sokkal gyengébb figurákkal és laposabb történettel dolgozott.
A Lokitól viszont többet vártunk, mert főhőse, a cselvetés asgardi istene a Marvel-képregények egyik legszórakoztatóbb szereplője, ráadásul Tom Hiddleston alakítja. Neki eddig sikerült laza eleganciával felülemelkednie a Bosszúállók-epizódok izzadságszagú pátoszán. Végig úgy viselkedett, mint aki részt vesz a szuperhősős bohóckodásban, de közben ki is neveti az egészet, teljes joggal. Szomorúak voltunk, amikor Thanos kitekerte a nyakát a Bosszúállók: Végtelen háborúban.
Aranyszívű brit könyvtáros
A Loki- és Tom Hiddleston-rajongók azonban kisvártatva fellélegezhettek. Az alternatív idősíkon Lokinak sikerül elrabolnia az említett varázskockát, és új idővonalat nyit, amelyen életben marad. Illetve új idővonalat nyitna, ha nem lépne közbe az Idővariációs Hatóság, egy idővonalak (univerzumok?) fölötti szervezet. Rendőreinek, bíráinak és aktatologató irodistáinak az a dolguk, hogy ügyeljenek a "Szent Idővonal" egységére, az idővonalak sértetlenségére, az alternatív idősíkok közötti kapcsolatok kizárására. A Hatóságnak hosszú ideje egyvalaki okoz gondot: Loki, illetve sorozatunk kezdetén már a különböző Lokik. Lokiból ugyanis, mint mindannyiunkból, annyi van, ahány idővonal létezik, vagyis végtelen sok. A mi Lokinkat pedig rekrutálja az őt foglyul ejtő Idővariációs Hatóság, méghozzá azért, hogy segítsen levadászni az idővonalak között mindenféle kalamajkát okozó másik Lokit, aki történetesen egy nő.
A Loki érzelmi magját a főhős és a Sylvie-nek nevezett, alternatív Loki kapcsolata jelenti. A sorozat egyetlen jó ötlete, hogy Loki voltaképpen saját magába szeret bele, ez illik is ehhez az imádni valóan nárcisztikus karakterhez.
Vonzalmuk ábrázolása máskülönben teljesen Disney-kompatibilis, csókolóznak egy kicsit (a hírekbe azért bekerült, hogy Loki a biszexualitásáról beszél). A harmadik fontos szereplő a sorozatban az Idővariációs Hatóság egyik ügynöke, Mobius, aki Loki tartótisztjéből fokozatosan a szövetségesévé, talán barátjává is válik. Őt Owen Wilson játssza, aki szerencsére szintén nem veszi túl komolyan a szerepét, és minden dialógusát úgy adja elő, mintha viccet mesélne a haverjainak.
Mi is akkor a baj a Lokival? Elsősorban az, hogy a története egyszerre tűnik követhetetlenül bonyolultnak és sablonszürkének, ez a kombináció pedig leginkább unalomba fullasztja az egyes epizódokat. Lokiék rohangálnak egy sort, kikötnek egy sötét szobában vagy olykor egy egzotikusabb díszletben, ott megbeszélnek valamit, majd jönnek értük az időrendőrök, és elfutnak vagy pofozkodnak.
Sajnos ebbe a verklibe Hiddleston is belefásul: elragadó pökhendisége néhány epizód után átadja a helyét a romantikus akcióhősök túlbuzgóságának, és csak néha marad ideje arra, hogy lelassítson, körbenézzen, és kiröhögje ezt a hülyeséget, amiben futkosni kényszerül.
Karaktere egyszerűen nincsen eléggé továbbírva, árnyalva ahhoz, hogy indokolt legyen az önálló sorozat. Loki hiába a szappanopera-írók álma - elvégre igazi szerethető gennyláda, aki olykor jóra is képes -, ezúttal nagyon hamar egyszerű jófiúvá változik. A cselvetés hercege? Ugyan már, ez egy aranyszívű fiú a brit nagykövetség könyvtárából.
Amit látunk, talán elég volna egy közepesen jópofa Marvel-nagyjátékfilmhez. Hat részt viszont vétek volt elpazarolni erre a történetre. A befejezéshez érkezve azt érezhetjük, átok a "sorozatreneszánsz" jelenségére, amelynek köszönhetően ma már mindenki sorozatot akar csinálni legsoványabb forgatókönyveiből is. Összességében a Loki jól bemutatja, mik a jelenlegi Marvel-túltermelés hiányosságai és gyengeségei, de egyelőre - legalábbis a sorozatok esetében - nem látszik, hogy változtatnának a jelenlegi, folyamatos tartalomgyártás receptjén. A Loki történetének nem sok értelme van, karakterei laposak, a feszültséget kispórolták belőle, és a legrosszabb, hogy még vége sincs. Máris bejelentették, hogy készül a második évad.
Loki 1. évad, 2021, 6 epizód. Elérhető a Disney streamingoldalon. 24.hu értékelés: 4/10.
