A családok szétszakítása gyerekbántalmazás

Donald Trumpot korábban sem feltétlenül aggasztotta különösebben, milyen traumákat okoz a kormányzása, és a tudományos tényeket sem tartotta fontosnak. Bár az '50-es évek óta tudni lehet, hogy súlyos következményekkel jár, ha egy gyereket megfosztanak a szülői gondoskodástól, úgy tűnik, hogy az USA elnökét ez a tény sem érdekli.

Az elmúlt hetekben vált Magyarországon is ismertté, hogy Trump zéró toleranciát képviselő intézkedései miatt az USA-ba illegálisan érkező családokat szétválasztják, és a gyerekeket külön menekültközpontba szállítják. Az ügy itthon egy magyar vonatkozás kapcsán vált ismertté: egy kétéves kisfiút, Leventét hónapok óta egy bronxi magán befogadóállomáson tartanak, míg a szülei őrizetben vannak. Bár azóta a bíróság engedélyezte, hogy a kisfiút hazahozza a nővére, az őt ért stressz valószínűleg így is mély nyomokat hagyott benne, ahogy abban a nagyjából 2300 gyerekben, akik egyelőre még nem láthatják a szüleiket. (Nemrég derült ki, hogy az Egyesült Királyságban is hasonló gyakorlat folyik, ami évente több száz gyereket is érinthet.)

Rövid és hosszú távú pszichés is károkat okoz a gyerekek elkülönítése

Egy amerikai felmérés szerint a megkérdezettek 60 százaléka gondolja azt, hogy a családok szétválasztása az emberi jogok megsértése. Ugyanakkor a pszichés következményekkel is számolni kell. A történésekre rálátó gyerekorvosok, pszichiáterek és pszichológusok egyértelműen kimondják, hogy a sérülések súlyosak vagy akár helyrehozhatatlanok lesznek, ha túl sokáig tart a szeparáció.

Trump a társadalmi nyomás hatására aláírt ugyan egy rendeletet, ami szerint a jövőben fenn kell tartani a család egységét, de nem lehet tudni, hogyan befolyásolja ez a már elkülönített gyerekek sorsát. Az amerikai és a kanadai gyerekorvosok - köztük olyanok, akiknek sok tapasztalatuk van bevándorlók és menekültek gyerekeivel - úgy látják, hogy a gyakorlat "a kormány beleegyezésével zajló gyerekbántalmazás". A bántalmazás pedig befolyásolja a gyerekek testi, pszichés és érzelmi fejlődését; rövid és hosszú távon is súlyos következményei vannak. Egy gyerek szervezete még ellenálló, de ha sokáig tart a szeparáció, nehéz lesz visszafordítani a folyamatot.

Az elkülönített gyerekek extrém mértékű szorongást és félelmet élnek át már az első percektől, ami hosszabb távon depresszióhoz, PTSD-hez (poszttraumás stressz zavarhoz), szelektív mutizmushoz is vezethet. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a gyerek bizonyos helyzetekben, a kényelmetlen témákról nem beszél, miközben alapvetően már képes jól kommunikálni. A toxikus stressz hatására nehézségeik lehetnek majd a koncentráció, a tanulás terén is, a megnövekedett kortizolszint (stresszhormon) ugyanis konkrét agyi elváltozásokat is okozhat. Árváknál például a normál szintnél alacsonyabb agyi elektromos aktivitást figyeltek meg; illetve akit kétéves kora előtt szakítanak el a szüleitől, annak az IQ-ja is nagy eséllyel alacsony lesz.

A stresszhormon folyamatos, megnövekedett jelenléte az autoimmun, a neurológiai és a pszichoszociális fejlődésre is hat. Hosszabb távon olyan krónikus betegségek kialakulásához járulhat hozzá, mint a cukorbetegség, a szívbetegségek, vagy a magas vérnyomás. A gyerekek érzelemszabályozása is sérül: dühkitöréseik lehetnek, kimaradnak az iskolából, drogokhoz vagy más szerekhez nyúlnak.

Menekültnek vagy bevándorlónak lenni önmagában is traumatikus, hiszen sokan az erőszak, háború elől menekülnek, hosszú és veszélyes utat tesznek meg, miközben rengeteg stressz éri őket. A gyerekek gondolkodásába a szüleiktől való elszakítás hatására még inkább az épül be, hogy kiszolgáltatottak a körülményeknek, és nemcsak ők vesztették el a kontrollt, hanem a szüleik is. Maga a környezet is nyomasztó: kerítésekkel körülvéve kell élniük, nem játszhatnak, nem járhatnak iskolába vagy óvodába. Ráadásul a menedékhelyeken az a szabály, hogy nem szabad megölelni a gyerekeket, és a testvérek sem ölelhetik meg egymást. Pedig a testi érintés csökkenti a stressz káros hatásait azáltal, hogy szerotonint szabadít fel és lassítja a szívműködést. A szigorú szabállyal egyébként valószínűleg a szexuális jellegű abúzust akarják elkerülni, de kérdés, hogy mennyi kárt okoznak ezzel.

A szülőktől való elszakítás kötődési zavarokhoz vezethet

Harry Harlow figyelte meg majmokkal végzett kutatásai alapján, hogy a korai életkorban történő szülőktől való elszakítás hatására megváltozik a viselkedés; majd a magyar származású René Árpád Spitz írta le a hospitalizáció tüneteit. Hospitalizáció, a fejlődésben való lemaradás akkor következik be, ha egy gyereknek hosszabb vagy rövidebb ideig valamilyen intézményben (kórházban, nevelőotthonban) kell élnie. Ha valaki nem lehet együtt a szüleivel, vagyis hospitalizálódik, akkor óhatatlanul kötődési zavarai lesznek, és ez az élete minden területére kihat.

Az USA-ban a felnőttek 50 százlékát diagnosztizálták valamilyen kötődési zavarral - és a szakemberek Magyarországon is ezt az arányt tartják reálisnak - tehát komoly társadalmi problémáról van szó. (Vannak, akik szerint a népesség 98 százaléka társfüggő vagy intimitáskerülő, tehát csak 2%-nak nincs kötődési zavara.) A gyerekek fizikai, pszichés, verbális bántalmazása, elhanyagolása, vagy az egyik szülő betegsége és halála következtében sérül a kötődés, és az így felnövő gyerekek felnőttként sem lesznek képesek biztonságos, támogató kapcsolatokat kialakítani. Még súlyosabb a helyzet, ha valakinek a családjától elszakítva kell élnie; főleg, ha ez 3 éves kora előtt történik.

John Bowlby, egy angol pszichoanalitikus írta le részletesen 1951-ben, hogy a gyereknek szüksége van az anyjával (ma már úgy gondolják, hogy az elsődleges gondozóval) való meleg és állandó kapcsolatra ahhoz, hogy lelkileg és testileg is megfelelően fejlődjön. Azóta rengeteg vizsgálatból kiderült, hogy már gyerekkorunkban kialakul, hogyan fogunk kötődni másokhoz, és hogyan látjuk a világot ezen keresztül.

Alapvetően négyféle módon működhet a kötődés; és ez a párkapcsolatainkon kívül a barátságainkat, a más emberekhez való viszonyulást, a munkavégzést és a kommunikációt is befolyásolja. A biztonságosan kötődő jól tud kapcsolatokat kialakítani, nem fél közel kerülni másokhoz, mert bízik bennük és magában; a szükségleteit könnyen ki tudja fejezni, és figyel a többiek igényeire is. A szorongva kötődő szeretne szoros kapcsolatokat kialakítani, de retteg attól, elhagyják, emiatt gyakran féltékeny, követelőző és állandóan együtt akar lenni a párjával. Az elkerülő kötődésű pedig annyira fontosnak tartja saját önállóságát, hogy nehezen kerül közel másokhoz, bizalmatlan, nagy fizikai és érzelmi távolságot tart a partnerétől. Viszonylag kevés emberre jellemző a félelemteli kötődés: őket gyerekként súlyosan bántalmaztak, emiatt magukhoz és másokhoz is negatívan viszonyulnak, kívülről nézve nagyon zavartnak tűnnek.

A szorongva kötődő, az elkerülő és a félelemteli viszonyulást nevezzük kötődési zavarnak - akikre jellemző valamelyik, azok terápia nélkül nagy valószínűség szerint sokféle problémával küzdenek. Amellett, hogy nehezen alakítanak ki egyenrangú kapcsolatokat, a világot ijesztő helynek látják, saját helyzetüket pedig reménytelennek még akkor is, amikor már lenne esélyük változtatni.

Az illegális határátlépők gyerekeinél az elszakítás miatt nagy eséllyel alakulnak ki kötődési zavarok, amik aztán személyiségzavarokhoz is vezethetnek. Ennek pedig nemcsak az adott családra vonatkoztatva vannak következményei, hanem társadalmi szinten is, hiszen a traumák generációkról generációkra adódnak tovább. Donald Trump tehát egy újabb humanitárius krízishez asszisztál, amire nem biztos, hogy fel vagyunk készülve.

Kiemelt képünkön: tüntetés a menekült családok szétválasztása ellen Los Angelesben. Fotó: Frederic J. Brown / AFP