A balesetről a világ csak 20 évvel később szerzett tudomást és Majak ma újra hallat magáról.
A nukleáris központot 1948-ban hozták létre titokban a szibériai erdők közepén, a hidegháború kezdetén. Nem szerepelt egyetlen térképen sem, mint ahogy a közelében lévő város Ozjorszk sem, amelyet akkor Cseljabinszk – 65 néven ismertek és 80 ezren lakták - idézte fel az előzményeket a párizsi Le Figaro.
A nukleáris központhoz legközelebb eső Kistim város lakosa mondta el a minap a Le Parisien-nek, hogy annak idején szülei figyelmezették: senkinek ne beszéljen a titokzatos építményről, mert letartóztatják őket. Ezek a családok dolgoztak Majakban, ahol plutóniumot állítottak elő. A Szovjetunió sietett az atomfegyverhez szükséges anyagok gyártásával, a környezeti és egészségi kockázatokkal nem foglalkoztak, tudatlanság, vagy még inkább nemtörődömség miatt. Kezdetben a radioaktív hulladékot egyenesen a Tesa folyóba engedték. A következmények katasztrofálisak lehettek, ezért más megoldást kerestek. A szennyezett anyagot a közeli Karacsaj tóba épített silókban tárolták, majd 1953-ban a tavon kívüli tárolókba került.
A betonba ágyazott tározókat felszerelték egy hűtőrendszerrel, hogy a meleget generáló folyadék ne hevülhessen túl, de a karbantartásról nem gondoskodtak. Ez vezetett a súlyos szerencsétlenséghez. A pontos részletek a mai napig nem ismeretesek, de a forgatókönyv világos: a hűtési rendszer meghibásodása miatt a hőmérséklet több mint 300 fokra emelkedik, a folyadék párologni kezd, és a nyomás hatására a tartályok felrobbannak. Ez következett be 1957. szeptember 29-én.
A létesítmény dózismérő laboratóriumának egykori vezetője 1990-ben idézte fel emlékeit a L’Humanité-nak. „Vasárnap volt, öt óra körül. Éppen a testvéremhez mentem. Egy robbanást hallottam és egy felhőt láttam.”
A robbanás 70-80 tonnányi hulladékos szórt szét. Nagy része ott helyben visszaesett, egy része azonban a levegőben maradt felhő formájában és észak-kelet irányba mozgott. 270 ezer embert érintett a katasztrófa és több ezer négyzetkilométernyi területet, amelyből mintegy ezer különösen megfertőződött. Ezt az atomfelhő sújtotta területet a mai napig „kelet-urali nukleáris nyomvonalként” emlegetik.
Az első kitelepítések csak 6-10 nap múlva kezdődtek meg. Addig már nagy dózisú sugárfertőzést kaptak a helyiek. A robbanás 20 km-es körzetében minden fenyő elpusztult. További kitelepítésekre csak több hónap után került sor, és mintegy 20 falu kb. tízezer lakosát érintette.
A tájékoztatás szerint a katasztrófát követő hónapokban 200-an haltak meg. A sugárfertőzés azonban évekkel később is szedte áldozatait.
A történteket továbbra is titok övezte. A CIA is hallott róla. Gary Powerst, az U2 kémrepülő pilótáját, aki átrepült e zóna felett, 1960. májusában elfogták a szovjetek (őt cserélték ki az Egyesült Államokban elfogott mesterkémre, Rudolf Abelre), de hamarosan minden elcsendesedett a szerencsétlenség körül az amerikaiak részéről is, elsősorban azért, hogy ne nőjön tovább a bizalmatlanság az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az atom iránt. 1957 október 10-én ugyanis – tehát alig 12 nappal Majak után! - hasonló nukleáris baleset történt Nagy-Britanniában a Windscale erőműben…
Majak körül 1966-ban több száz hektáros „tilalmi zónát” alakítottak ki.
1990-ben vallotta be Mira Koszenko orosz doktornő a L’Express-nek, hogy 23 évvel korábban állásajánlatot kapott a cseljabinszki biofizikai intézettől, ahol az alkalmazottakat teljes titoktartásra kötelezték. A városban több olyan orvosi intézmény működött, amely a sugárfertőzés hatásaival foglalkozott és a számok azt mutatták, hogy igen magas volt a leukémiás és a fejlődési rendellenességi esetek száma. Ezek azonban az orvosi zárójelentésekben nem szerepelhettek.
A majaki szerencsétlenség végül 1976-ban került a széles nyilvánosság elé. Zsoresz Medvegyev, Angliába emigrált orosz biológus a New Scientist-ben írt le számos olyan jelet, amely arra engedett következtetni, hogy 20 évvel korábban nukleáris robbanás következett be Szibériában. A tudós egy két évvel később publikált könyvben egészítette ki kutatásainak eredményeit. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség azonban csak 1989-ben tette közzé az adatokat.
Azóta Oroszországban a titkosítás alól feloldott dokumentumok megerősítették a katasztrófa tényét, amely 6-os fokozatú minősítést kapott a nukleáris balesetek nemzetközi skáláján, vagyis a 7-es fokozatú Csernobil és Fukusima után Majak a harmadik legsúlyosabb volt. Az áldozatok hozzátartozói, köztük a Franciaországba emigrált Nagyezsda Kutyepova, civil szervezeteket alapították, és továbbra is harcolnak a szerencsétlenség hivatalos elismeréséért, az áldozatok kárpótlásáért. Kutyepova több alkalommal győzött az orosz bíróságok elé vitt perekben, a zaklatások miatt azonban el kellett hagynia hazáját. Amikor 2016 áprilisában Nagyezsda megkapta a politikai menekült státusát igazoló okmányait, azt kérte a francia ügyintézőtől, hogy életében először beleírhassa születési helyét, Ozjorszkot.
A majaki nukleáris központ azonban továbbra is működik, annak ellenére, hogy a mára kiszáradt Karacsaj tó medréből fertőzött port viszi szerteszét a szél. A használt atomhulladékokat dolgozzák ott fel. Ezeknek nagy része a környező országokból származik.
A Majak körüli városok ma lakottak. Ozjorszk azonban továbbra is tiltott maradt a nem ott élők számára. Hivatalosan az egész zónát fertőzésmentessé nyilvánították. A Greenpeace azonban a 60. évforduló alkalmából jelentést készített, amely szerint még mindig kerül veszélyes hulladék a Tesa folyóba, és a környező falvak fertőzöttségi foka is jelentős. Egyes környező városok, ahonnan nem történt annak idején kitelepítés, szintén fertőzöttek. Ezek közé tartozik Muszlimovo, amelynek egyik lakosa elmondta a L’Expressnek, hogy családjában mindenki rákban halt meg.
November 20-án Oroszország megerősítette, hogy ebben az övezetben mértek két hónappal korábban „rendkívül magas ruténium 106 értéket.” Másnap a Roszatom azt közölte, hogy „semmiféle incidenst nem észleltek létesítményeiben.”
