Aki látta az Aj Vejvejről szóló, Magyarországon is bemutatott Never Sorry című dokumentumfilmet, jól tudja, hogy a kínai művész kilóg a nemzetközi művészeti élettel kapcsolatos, hagyományos kategóriákból. Például azért, mert már az is problematikus, hogy kínai művésznek nevezzük. Saját nemzeti identitásához mindig is ellentmondásos viszony fűzte, évek óta nem állít ki Kínában, sőt már jó ideje nem is él ott. Arról is megoszlanak a vélemények, mennyiben lehet művésznek nevezni: akik nem szeretik, amit csinál, azok elsősorban bajkeverőnek, látványos blöffökben utazó provokátornak tartják, de akik ennél több megértéssel közelítenek hozzá, azok is elismerik, hogy Aj munkásságának jelentős része elsődlegesen nem a művészeti térben értelmezendő.
A 63 éves, pekingi születésű alkotó a kilencvenes években futott be Kínában. Akkor még hagyományosabb képzőművészeti alkotásokat készített, főleg installációkat és videóműveket. Már ezekkel is elérte, hogy egyre gyakrabban kerüljön összetűzésbe a kínai cenzúrával. A fordulópont a pekingi olimpia évében jött el, amikor Kínára figyelt az egész világ, így az is nagyobb nyilvánosságot kapott, hogy Szecsuán tartományban egy földrengés gyerekek ezreit temette maga alá, akik közül rengetegen megmenekülhettek volna, ha az iskolát, ahol éppen tartózkodtak, rendesen építették volna meg. A hatóságok igyekeztek a szőnyeg alá söpörni a katasztrófában játszott felelősségüket, Aj viszont blogot indított, eleinte mindössze azért, hogy a földrengésben érintett települések lakói összegyűjthessék, pontosan kik is tűntek el.
Ez a kezdeményezés sokkal nagyobb botrányt okozott Kínában, mint Aj Vejvej bármelyik korábbi munkája, és ennek a részleteiről és következményeiről szól a 2013-ban elkészült Never Sorry is.
Aj nem művészként, hanem civil aktivistaként lépett fel, és ezt a szerepet azóta is párhuzamosan futtatja képzőművészeti pályájával.
Illetve pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az aktivistaként elvégzett munkáját emeli át egy másik kontextusba, a művészeti színtérre, így teremtve újabb értelmezési lehetőségeket, és szerezve újabb támogatókat éppen aktuális ügyének.
A szecsuáni akciót visszhangozza Aj Vejvej legújabb, Vivos (Élők) című dokumentumfilmje. Ezúttal is eltűnt diákokról szól a történet, arról a 43 fiatal férfiról, akik 2014. szeptember 26-án tüntetni indultak a Délnyugat-Mexikóban található Iguala városába, de soha nem tértek haza onnan. A következő hónapokban nagyjából összeállt, hogy mi történt velük, de az nem, hogy miért és pontosan kik a felelősök. Annyi biztos, hogy a diákok az erős baloldali hagyományairól ismert, kommunaszerűen szerveződő Ayotzinapa főiskola hallgatói voltak, és azért indultak Igualába, hogy megzavarják a helyi polgármester felesége által szervezett kampányrendezvényt, egyúttal pénzt gyűjtsenek az iskolájuknak. Útjukhoz elloptak egy buszt, ami természetesen illegális, viszont egyáltalán nem volt szokatlan tőlük - számos korábbi akciójukhoz rekviráltak már buszokat innen-onnan, gyakran velük szimpatizáló társaságoktól és sofőröktől.
Ám azon a bizonyos szeptemberi napon az igualai rendfenntartó szervek lőni kezdtek rájuk, a későbbi hivatalos magyarázat szerint azért, mert a buszban kábítószert szállítottak. A rendőrök ugyanekkor egy helyi focicsapat buszára is tüzet nyitottak, és ott helyben megöltek hat embert, köztük három diákot, egy tizenöt éves focistát és egy taxiban ülő, szintén ártatlan nőt. Az Ayotzinapa 43 diákja pedig eltűnt, és azóta sem mentek haza.
A Vivos nem róluk szól, mert ők meghaltak. Ez akkor vált majdnem teljesen biztossá, amikor októberben a rendőrök összesen öt tömegsírt találtak a környéken, bennük összeégett holttestek maradványaival. Azért nem mondhatjuk teljes biztonsággal, hogy a diákok ezekbe a tömegsírokba kerültek, mert a hatóságok az eltűnést követő hónapokban folyamatosan mellébeszéltek, és a különböző szintű hivatalok egymásnak is ellentmondó információkat hoztak nyilvánosságra. A helyi rendőrök más eredményre jutottak, mint a szövetségi kormány emberei, az ugyancsak vizsgálatot indító, független (Amerikából támogatott) emberi jogi szervezet pedig egy harmadik álláspontot fogalmazott meg. Nagyon valószínű, hogy Iguala legfelsőbb vezetése, vagyis a polgármester és a felesége éppen úgy meg akartak szabadulni a diákoktól, mint a kábítószer-szállítmányok útját ellenőrző Guerreros Unidos kartell emberei. Még valószínűbb, hogy az igualai katonaság, rendőrség és a kartell olyan magas szinten fonódnak össze, hogy nincs is sok értelme élesen megkülönböztetni őket egymástól.
Mondhatni, Aj Vejvej akkor kapcsolódik be a tragikus történetbe, amikor annak már vége van, és az eltűnt diákok családtagjai közül csak azok bíznak még szeretteik hazatérésében, akik konkrétan beleőrültek a fájdalomba és a bizonytalanságba. A legtöbben, akikkel Aj interjút készít, inkább csak lassan, meg-megakadó mondatokban magyarázzák, hogyan próbálnak élni azóta, hogy eltűnt a fiuk, a testvérük vagy a férjük. Szinte mindenhol nagy családokat látunk, ahol mégis a hiány szervezi a mindennapokat.
A gyászolók időről időre részt vesznek a 2014-es események ügyében rendezett újabb bírósági meghallgatásokon vagy demonstrációkon. Feltartják a molinóikat, rajta az eltűnt fiúk képével, és ugyanazt a szlogent ismételgetik: a diákok élve tűntek el, hát élve is várják őket haza.
Aj Vejvej nem tűnik fel a kamera előtt, és ez így van rendjén. Az utóbbi években nagyon sokan vádolták őt azzal, hogy globális művészeti és aktivista akcióival - például a menekültválságról készített filmjeivel és installációival - olcsó hatásvadászatot művel, és a könnyen érthető, a közösségi médiában azonnal továbbosztható globális művészetipar legfőbb kiszolgálója és haszonélvezője lett. A Vivos rendezőjét nem érheti ez a vád. Az már annál inkább, hogy nem törekszik az események alapos bemutatására. A filmből nem derül ki, hogy pontosan mi is történhetett a diákok eltűnésének napján, és arra is inkább csak utalgatnak a megszólalók, hogy a hatóságok és a drogkartellek miféle szörnyű alkuja állhat a gyilkosságok hátterében.
Sőt, Aj a gyászoló családtagokkal sem kizárólag drámai interjúkat, megrendítő tanúságtételeket forgat. A beszélgetések, monológok több esetben önismétlők, nem adnak új információkat.
Van az úgy, hogy a gyász nem különösebben izgalmas. Engesztelhetetlenül fáj, de a kívülállóknak nem lesz érdekes.
Aj beengedi ezt a tapasztalatot a filmjébe. Emiatt a Vivos csalódást okozhat azoknak, akik igazán mély emberi történetekre vágynak, és azoknak is, akik oknyomozó dokumentumfilmet reméltek az igualai tragédiáról. Visszafogott és eszköztelen film marad, csak néhány mozzanata nevezhető valóban erősnek vagy emlékezetesnek. Ezek közé tartozik, amikor egy mexikóvárosi zászlófelvonás képeit nézzük perceken át, ahogy a masírozó katonák kiszámított, piperkőc mozdulatokkal csomagolják elő a hatalmas mexikói trikolórt. A másik megrendítő jelenetben az egyik eltűnt diák özvegye elmeséli, hogy a férje még utoljára felhívta őt a buszból, és elmondta, nem biztos, hogy túléli a napot.
Ez a két jelenet valójában összekapcsolódik, és éppen ettől válnak annyira hatásossá. Akármi is történt Igualában, az biztos, hogy az Ayotzinapa hallgatóit és a családjukat finoman szólva is cserben hagyta a mexikói állam. Az ünnepélyes zászlófelvonás: hazugság, egy bukott állam porhintése.
A Vivos november 22-ig online megnézhető a Verzió filmfesztiválon.
Vivos, 2020, 112 perc. 24.hu értékelés: 7/10
