Lecsó minden dalban meghalt kicsit a színpadon, több korábbi tag mellett pedig Kispál András, Péterfy Bori és Müller Péter Sziámi is vendégszerepelt a bulin. Beszámoló a Budapest Parkból.
A Pál Utcai Fiúk tulajdonképpen surranópályán lett mára az egyik legrégebb óta aktív zenekar Magyarországon, akik néhány rövidebb leállástól eltekintve végigkoncertezték az elmúlt 40 évet, igazán nagy hírverés azonban a '90-es évek első felét leszámítva soha nem volt körülöttük.
Ekkor egy ideig ünnepelt sztároknak számítottak, kiadójuk nyomására minden évben kihoztak egy új nagylemezt, és még a Budapest Sportcsarnokban is felléptek. Frontemberük, Leskovics Gábor „Lecsó” azonban nem igazán érezte önazonosnak ezt a szerepet, így végül több tagcserét követően visszamanőverezte a PUF-ot a korábbi klubzenekari státuszába.
Az emiatt érzett hálát pedig sosem felejtik el kimutatni: Lecsó a Budapest Park színpadán is szinte könnyekig hatódva mondott köszönetet a tömegnek. A PUF egyébként nem először ünnepel itt, már a 30. és 35. születésnapi koncertjüket is ide szervezték, és most is sikerült szinte teljesen megtölteniük a helyet.
Aki csak véletlenül keveredett oda (vagy az élő közvetítésbe nézett bele), aligha tippelt volna arra, hogy egy 40 éves zenekart lát: olyan erővel és átéléssel játszottak, ahogy valószínűleg annak idején a szigetszentmiklósi garázssoron is.
Legalább ennyire fontos oszlopa a PUF-nak a másik „őstag”, Potondi Anikó is: ő ugyan mindig inkább a visszafogottságáról volt híres, de nála karakteresebb hangú énekesnő nem sok van, és valahogy pont az eltérő vérmérsékletük miatt működik jól köztük a dinamika. A közösen előadott duettjeik mindegyike ott van az életmű legerősebb darabjai között.
A szólógitáros, Molnár Balázs nélkül is egészen máshol tartana a zenekar – ha egyáltalán léteznének még –, már csak azért is, mert az utolsó három nagylemezből dalszerzőként és szövegíróként is vastagon kivette a részét. A Farkas Zoltán és Varga Laca által alkotott ritmusszekció szintén hiba nélkül hozza az alapokat. Nekem mindig is ez a felállás jelentette a PUF-ot (2008-ban kezdtem el a koncertjeikre járni), és bár biztosan jó lehetett a hőskor is, semmiféle hiányérzetem nincs amiatt, hogy lemaradtam róla. Ez pedig egyértelműen a mostani tagság érdeme.
A koncert egy fúvószenekar bevonulásával kezdődött, majd azonnal bele is csaptak a közepébe az Utolsó évvel. Az összes nagyobb koncerthez hasonlóan most is vendégszerepelt billentyűsként Dióssy Ákos, akinek virtuóz zongoraszólói jó néhány számot feldobtak. Meghívták a csapat korábbi szaxofonosát, Eőry Tamás Totyát, pár dal erejéig pedig a legelső dobos, Zelenák Tibor is feltűnt a színpadon.
Kapott egy epizódszerepet Varga Laca 9 éves kisfia, Domi is, aki az Angyal gitárszólóját játszotta el furulyán – méghozzá úgy, hogy egyetlen hamis hang se volt benne.
Az új dalok közül négyet vettek elő (ebből kettő, a Spleen és a Halas egészen frissek), de egyáltalán nem tűntek ezek se tölteléknek. Igaza lehet Lecsónak abban, hogy azért telt el 1994 óta sorrendben 6, 8 és 11 év a nagylemezeik között, mert csak olyan dalokat engedett át a szűrőn, amelyekkel tökéletesen elégedett volt. A legutóbbi, 2019-es album is abszolút organikusan illeszkedik a korábbiakhoz, nem véletlenül válogattam be az évtized legjobbjai közé.
Az utolsó dal természetesen nem lehetett más, mint a Bál, aminek üzenete az ilyen kerek évfordulókon még aktuálisabb. Lecsó néhány éve azt nyilatkozta nekem, hogy ha rajta múlik, még 70-hez közeledve is színpadon lesz. A zenekar frissességét elnézve erre minden esély megvan: kopogjuk le, de bízom benne, hogy a PUF 45. és 50. születésnapi koncertjéről is írhatok még hasonló beszámolót.
