Történetünk hősnője saját kálváriáját mesélte el a Huffington Postnak.
A tanárnő Kristie harminc éves volt, amikor lebegő testek, fényvillamások jelentek meg előtte. Hányingere volt, fájt a hasa és végtelenül fáradtnak érezte magát. Az éjszakai hallucinációk folytatódtak, színes alakokat, mértani formákat, játékfigurákat látott, ébredésekor pedig egyre elviselhetetlenebb fej- és gyomorgörcsök kínozták.
Kezdetben senkinek sem beszélt ezekről a jelenségekről, de miután kimerültsége miatt többször is munkaképtelen lett, felkereste orvosát.
Nagy kínnal elmagyarázta neki, hogy milyen képtelen dolgokat – repülő kenyérszeletet, színes kártyákat, három méter magas bohócot, szuperszónikus repülőgépen utazó jódlizó krumplit lát. A doktor úgy vélte, hogy ezt a migrénjei okozzák.
Ez a diagnózis azonban Kristie-t nem győzte meg, annál is kevésbé, mert betegségének tünetei annyira felerősödtek, hogy már egyáltalán nem tudott dolgozni, pedig korábban egyáltalán szokott minden semmiségért beteget jelenteni. Sőt, élete nagy büszkesége volt, hogy iskolájában elnyerte az év tanára címet is.
Mindenféle agyi vizsgálatokon esett át, gyógyszeres kezeléseken vett részt. Úgy érezte magát, mintha már nem is lenne normális. A szakorvosok is valami ilyesmire gyanakodhattak, mert végül pszichiáterhez irányították a dallasi epilepszia-kutató központba.
„Úgy éreztem magam, mint Alice egy nem éppen csodaországban, hiszen végül is valóságos világ volt, amelyet olyan lények és figurák leptek el, amelyekről tudtam, hogy nem létezhetnek” – vallotta magáról Kristie.
Végül a texasi egyetem egyik pszichiátere közölte vele, hogy nem talált nála semmi egészségi problémát, nem lélekbúvárra van szüksége, hanem egy migrén-specialistára. Így aztán folytatta az orvostól orvosig való, egyre keservesebb vándorlását, míg egy napon végre megkapta a várva várt diagnózist és kiderült, hogy ő maga nem is járt messze az igazságtól: „Alice csodaországban”-szindróma, tudományos nevén Todd-szindróma, egy ritka és rejtélyes baj, amely a valóságnál kisebbnek, vagy nagyobbnak közelebbinek vagy távolabbinak láttatja a valóságot, egyes esetekben pedig hallucinációkat is okoz.
Mindez arra utalhat, hogy Lewis Carroll, az Alice írója szintén ebben a kórban szenvedhetett. Alice hatalmas lesz – ez a makropszia, a betegség egyik tünete – majd kicsivé válik, ami a mikropsziával függ össze, és egy szürreális világban jár, ahol a legfurcsább alakokkal találkozik.
Naplójában az író is szörnyű fejfájásokra panaszkodik – írja Kristie, akit ez némileg megnyugtatott, hogy betegségének neve van és hallucinációi nem képzelgések.
„Az első rém megjelenése és a diagnózis között 25 év telt el. Ez idő alatt már magamat vádoltam állapotommal, annyian nem fogadták el a valódiságát. „Nem úgy nézel ki, mint aki beteg”. „Ilyen, amit leírsz, nincs” – mondták. Megtanultam elhallgatni szenvedéseimet, igyekeztem mosolyogni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Elképzelhetik megkönnyebbülésemet, amikor megtudtam, hogy problémám teljesen reális.
Ma már nem érzek bűntudatot, ha elutasítok egy meghívást, tudom, hogy van rá okom. Úgy érzem, hogy jogom van magammal törődni, az egészségemet az első helyre tenni.
Ha valaki olyan betegségben szenved, amelyet nehéz felismerni, soha ne hagyja abba a segítségkérést. Forduljon annyi orvoshoz, amennyihez csak tud. Kérjen egy második, egy harmadik, egy negyedik véleményt. És akkor talán, mint én, rátalál arra, aki hisz neki és segít abban, hogy újra ura legyen életének” – vonta le a tanulságot Kristie.
