Cocksucker, vagyis fasszopó
- nincs még egy mozgókép a filmtörténetben, amiben annyiszor és annyiféleképpen használták ezt a kifejezést, mint a Deadwoodban. Indulatosan, fröcsögő nyállal üvöltve, fenyegetően elsziszegve, jelentőségteljesen, megilletődve, reményvesztetten, költőien merengve, vagy csak mellékesen elejtve, már-már gyengéden. Aki nem hiszi, nézze meg nyugodtan ezt a kis gyorstalpalót, ami összegyűjti a 36 epizód összes - több mint háromszáz - "cocksucker"-jét (és akkor a 2980-szor elhangzó "fuck"-ról még nem is beszéltünk):
Ki gondolta volna, hogy ez a közönséges kis szitokszó ennyi mindent rejthet magában? Nem véletlen, hogy a 2004 és 2006 között futó western-sorozat egyik szimbólumává vált. A karizmatikus kocsmatulajdonost alakító Ian McShane-t azóta is rendszeresen leszólítják rajongók az utcán, könyörögve neki, hogy legalább egyszer nevezze őket fasszopónak, és ha lehet, írja is fel egyből a pólójukra. A költészetté emelt káromkodás persze csak a jéghegy csúcsa, az HBO kultikus western-sorozatára minden szempontból ez a rétegzettség a jellemző.
Egy olyan vadnyugaton járunk, ami egyszerre brutálisan naturalista és végletesen stilizált. Nyoma sincs szépelgésnek, nincs letagadva a mocsok, a vér, a bűz, a pia, a durvaság, a betegségek és a töménytelen emberi nyomorúság, ami a vadnyugati hősök életét jellemezte. Ám közben a szereplők pont úgy monologizálnak, mint egy Shakespeare-drámában, kacifántos körmondatokban összegezve az adott jelenet morális tétjét. Ez helyenként szörnyen teátrális, de egy pillanatra sem válik szájbarágóssá. Az alkotó David Milch tovább tudta mélyíteni az olyan elcsépelt western-toposzokat, mint a városba belovagló magányos hős, a fenyegető indián törzsek, vagy a törvényenkívüliségét elszántan őrző közösség motívuma. A Deadwood aztán kurta-furcsa véget ért: a harmadik évad közben derült ki, hogy az HBO nem folytatja a sorozatot - az okokat azóta sem ismerjük pontosan - , így Milchéknek annyira kapkodva kellett elvarrni a szálakat, hogy a katarzis elmaradt.
Ez a befejezetlenség azóta beépült a sorozat kultuszába: hangzottak el olyan érvek, hogy a Deadwoodhoz épp ez a nyitott finálé illik, ami nem adja meg a nagy leszámolás illúzióját, csak egyszerűen sorsára hagyja a szereplőket, akik ugyanúgy küszködhetnek tovább a porban, mint eddig. A rajongók mégis megőrizték a reményt, amit mutatott, hogy állandóan keringett a pletyka egy megkésett lezárásról. Ez érkezett meg most, 13 évvel a sztori elharapása után, egy 105 perces tévéfilm formájában.
A nagy fináléra ráadásul szinte a teljes szereplőgárda összeállt, már az a része, amelyik nem ért csúfos/fájdalmas/hirtelen véget az első három évad folyamán.
David Milchnek nem volt egyszerű dolga, mert egyszerre kellett a saját lábán is megálló történetet faragnia és kielégítenie a rajongók lezárás iránti igényét. Mindezt úgy, hogy közben ne fulladjon az egész szirupos nosztalgiázásba. A bravúr nagyrészt sikerült, még ha itt-ott kissé túl lekerekített is lett a cselekmény.
Tíz évvel járunk a harmadik évad vége után: Deadwood aranyásók alapította telepből menthetetlenül várossá alakult, ahova vonat jár, és ami minden tiltakozása ellenére csatlakozott Dél-Dakota államhoz. Sorra tűnnek fel a jól ismert figurák, akik ugyan változtak és megöregedtek, de még mindig ugyanazok a szenvedélyek és traumák hajtják őket, mint tíz évvel azelőtt.
- Bullock seriff ugyanolyan nyakas,
- Farnum polgármesternek még mindig izzad a tenyere a hatalmasságok előtt,
- a kereskedő Sol még mindig eszes és megértő,
- a kínai negyedet uraló Wu nem tanult meg angolul,
- a bordélyból szabadult Trixie féktelen és indulatos,
- Calamity Jane pedig még mindig vedel és hátba lőtt példaképét, Wild Bill Hickokot siratja.
És persze ott van Al Swearengen, aki még mindig rengeteget káromkodik, és hadvezérként áll ki reggelente a kocsmája feletti erkélyre, hogy szemrevételezze a városi hadmozdulatokat. Az elmúlás melankóliája keveredik itt az időtlenség érzetével. Persze pont jókor kukkantuk be a városka életébe, hiszen akik anno leléptek, azok is épp most térnek vissza Deadwoodba - ki vonattal, ki szekéren, ki lovon. Ebből már eleve érezzük, hogy valami nagy dolog készül. A leginkább viszont abból, hogy betoppan a sorozat nagy főgonosza, George Hearst (Gerald McRaney) is, aki már nemcsak mérhetetlen gazdasági erejével ront rá a városra, de Dél-Dakota szenátoraként a politikai hatalmat is maga mögött tudhatja. Ő se változott sokat: éppolyan vérszomjas, bosszúálló és kapzsi, mint amilyen tíz évvel ezelőtt volt. Bárkin átgázol, hogy megszerezze a földeket, ahol telefonpóznáit akarja felállítani - merthogy Deadwood főutcáján már telefon is van, amit hamarosan minden háztartásba be fogják vezetni. Ennek még a gondolata is látható undorral tölti el a szabadságot fetisizáló Alt, aki az elmúlt tíz évben teljesen elitta a máját.
Ez a felállás persze eleve magában hordja a konfliktust, ami annak rendje s módja szerint ki is robban Hearst és a főszereplők között. Megkapjuk a nagy leszámolást, amire több mint tíz évet vártunk, de szerencsére sokkal többről van itt szó egy pisztolypárbajnál. A film ugyanis betetőzi azt az építkezést, amit a sorozat félbehagyott:
látjuk azt a különös folyamatot, hogy kalandorok, szerencselovagok, megalkuvók és magányos farkasok szedett-vedett csapata miként fog össze és érik közösséggé a külső fenyegetés hatására.
Persze még mindig Deadwoodban járunk, senki ne számítson nagy happy endre, de minden fontos szereplő megkapja a maga feloldását. Veszteségek vannak bőven, de sorsok nem lógnak többé a levegőben, ami segít, hogy búcsút vehessünk a figuráktól. Mert a központban egyértelműen a búcsú áll: a film egy idő után nem is annyira a leszámolásra, inkább az érzelmi szálak elvarrására koncentrál, ami itt-ott szinte túl teljesre sikerül. Azt persze nem tudom, szűz szemmel milyen lehet megnézni, de a sorozat rajongójaként több ponton is megkönnyeztem a filmet.
Az alakítások továbbra is hibátlanok, látszik, hogy a színészek teljesen összenőttek szerepeikkel abban a három évben. Milch zsenialitása pedig ismét a sztori rétegzettségében nyilvánul meg: Hearst sorsa hiába marad bizonytalan, végső soron győzelemre van ítélve. Ő ugyanis nemcsak egy hatalmaskodó szemétláda, de a jövőt képviseli, ahogy arról számtalanszor ki is oktatja a helyieket ("Fedezze fel a rejtett énjét, Mr. Swearengen, haladjon a korral"). A jövő pedig a maga vonataival, szenátoraival, telefonkészülékeivel és bürokratáival elkerülhetetlenül elnyeli a régi, piszkos, bűzös, vad, de szabad Deadwoodot, ami civilizációsan kétségtelenül megvannak a maga előnyei: például vannak törvények, amiket aztán ki lehet forgatni, és egy fokkal nagyon túlélési esélyei vannak már egy születendő gyereknek. Egy ilyen városban azonban többé nincs helye a tévétörténet egyik legkarizmatikusabb figurájának,
a fejlődést gyanakodva figyelő és az autoritást mindig szembeköpő Al Swearengennek, aki annyira komolyan veszi a függetlenséget, hogy még a halál árnyékában is simán elküldi Istent a francba, ha valaki imádkozni kezd a környezetében.
Deadwood - A film, HBO, 110 perc, Értékelés: 9/10
Kiemelt kép. HBO
