A túszejtő mindenkitől elvette a mobiltelefont, és a szemétbe dobta. A bejárati ajtót elbarikádozta a kanapéval, néhány székkel, valamint egy dohányzóasztallal. Zihálva megfordult, majd a túszokra szegezte a fegyvert.
- Ha mindenki engedelmeskedik, senkinek nem esik bántódása - motyogta.
- Kivéve annak, akiknek már késő - javította ki Izzy suttogva.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Tudta, hogy a fegyveres figyeli; érezte a tekintetét, akár egy lézersugarat. De nem volt hajlandó tudomást venni róla. Megtette, amit George parancsolt, és most a sebesültekkel akart foglalkozni. Nem bírta tétlenül nézni a szenvedésüket.
Janine még mindig Bex mellkasára szorította a kezét. Izzy odahajolt, hogy megnézze, mennyire vérzik a seb. A nő alig hallhatóan suttogva szólalt meg:
- Az unokahúgom. A szekrényben.
Izzy visszagondolt a két rettegő arcra, amikor a túszejtő parancsára kinyitotta a takarítószekrény ajtaját. Még közelebb hajolt, úgy tett, mintha Bex nehézkes légzését figyelné.
- Semmi baja - suttogta.
Bex lehunyta a szemét.
- Meg kell mondani…
- Mit akar mondani? - Bex köhögött, és felkiáltott a tüdejébe, bordáiba nyilalló fájdalomtól. Izzy megpróbálta elvonni a figyelmét. Egyebet nemigen tudott tenni, hogy segítsen rajta. - Mivel foglalkozik, Bex?
- Művész - nyöszörögte ki a nő. - Fáj.
- Tudom - nyugtatta Izzy. - Minél kevesebbet mozog, annál jobb. - Janine-re pillantott, és csendesen kérte, hogy folytassa.
- Most el kell látnom egy másik sérültet, de ígérem, visszajövök - mondta Izzy.
Odalépett dr. Wardhoz. A szorítókötés, amit Joy kötött meg, nem volt elég szoros, így aztán valami tartósabb megoldást kellett találni.
- Vonita - suttogta az orvos. - Elhunyt?
Izzy bólintott.
- Sajnálom.
- Én is - mondta dr. Ward halkan. - Én is. - Hátrapillantott a válla fölött, mintha átlátna a recepcióspulton, oda, ahol a holttest fekszik. - Vonita mindig úgy tekintett a páciensekre, mintha a saját lányai lennének. A férjét rettenetesen idegesítette, mennyire sokat dolgozott itt. Mindig azt mondta, hogy Vonitát innen egyszer koporsóban viszik majd ki. - Louie hangja elcsuklott. - Milyen rémes, hogy igaza lett.
Izzy a dr. Ward nadrágjából letépett darabot szorosabbra húzta a férfi combja körül, majd erősen megkötötte a seb fölött.
- Ne fészkelődjön, doktor úr!
Dr. Ward felvonta a szemöldökét.
- Tulajdonképpen letépte rólam a nadrágot, nővér. Ezek után akár a keresztnevemen is szólíthat, nem?
Izzy talált a kanapé alatt egy tollat, azzal leszorította a csomót, majd ismét megkötötte. Aztán körbeforgatta a tollat, így még szorosabbra erősítve a kötést. A vér lassabban szivárgott, aztán elállt.
- Tessék, máris jobb - mondta Izzy. Elővett egy tekercs leukoplasztot, elszakította a fogával, és rögzítette a szorítókötést. Aztán az órájára pillantott. Fél egy múlt. Az óra ketyegett: dr. Ward így már nem vérzik el, ám vérkeringés nélkül károsodnak a szövetek. Ha a szorítókötés két óránál tovább marad rajta, izom- vagy idegkárosodás következhet be. Hat óra után pedig amputáció várható.
Talán addigra megmentik őket.
Dr. Ward megveregette Izzy vállát, amikor a nővér elrendezte a kötést.
- Jó csapat vagyunk - mondta. - Köszönöm. - Feltámasztotta a lábát egy székre, hogy az a szívénél magasabban legyen.
Izzy Bexre pillantott, aki még mindig holtsápadtan, de stabil állapotban feküdt a padlón.
Most, hogy nem kellett mások gondját viselnie, Izzy keze remegni kezdett. Lefogta reszkető ujjait.
- Még nem találkoztunk itt korábban, ugye? - kérdezte dr. Ward.
Izzy megrázta a fejét. Válaszra nyitotta a száját, de nem szólalt meg, mert elment mellettük a túszejtő, aki magában motyogott.
Amikor a szoba másik felébe ért, az orvos ismét beszélni kezdett.
- Van férje, aki most aggódik magáért?
Halkan szólt, csak ketten hallották a beszélgetést.
- Nincs - felelte Izzy. - Csak barátom van.
- Csak barát? - incselkedett dr. Ward.
- Talán vőlegény…
- Talán? Nem emlékszik, hogy barátja van, vagy vőlegénye? - Az orvos felnevetett. - Vagy talán még nem döntötte el?
- Bonyolult.
- Kisasszony, rengeteg időm van, meséljen! - vigyorgott Louie.
- Tényleg nem egyszerű. Nagyon különböző helyről származunk - magyarázta Izzy.
- Palesztina és Izrael?
- Tessék? Dehogy…
- A Mars és a Vénusz? - faggatta tovább dr. Ward. - Unió és Konföderáció?
- Parker már gyermekkorában is kaviárt reggelizhetett. Én meg akkor reggelizhettem, ha volt pénzünk ételre. - Izzy azonnal elvörösödött. Soha nem beszélt a gyermekkoráról. Mindennap megpróbálta maga mögött hagyni.
Parkerrel három éve voltak együtt. Alig veszekedtek, de ha véletlenül mégis, annak mindig a különböző hátterük volt az oka.
Még csak néhány hete jártak, amikor egyszer Parker a közösségi oldalakat böngészve megszólalt. Hogy ez a Valencia milyen jól néz ki!
Izzy féltékeny lett. Hadd találgassak! Biztosan egy iskolába jártatok. Az ilyen nevű lányok folyton csak síelnek, és letéti alapítványok őrizték az örökségüket.
Parker odatartotta a telefonját Izzy orra elé, és megmutatta, hogy az új Instagram-szűrőnek Valencia a neve.
Nocsak, mintha féltékeny lennél, incselkedett.
Mondtam, hogy nem vagyok tökéletes.
Nem vagy az, bólintott Parker. Csak nekem.
Amikor összeköltöztek, Parker egyszer alátét nélkül tette a bögréjét az asztalkára, amit egy garázsvásáron vettek aznap. Miért nem tettél alá alátétet? - méltatlankodott Izzy.
Ez egy húszdolláros asztalka, felelte hitetlenkedve Parker.
Izzy el sem tudta képzelni, hogy ha valaki ennyi pénzt kiad egy tárgyért, akkor nem úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Pontosan! - mondta.
Parker minden haragja elpárolgott.
Seggfej voltam - közölte, és attól kezdve mindig alátétet rakott a bögréje alá.
Izzy pontosan tudta, miért szeretett bele Parkerbe. Csak azt nem értette, hogy a férfi miért éppen őt választotta. Egy nap talán majd szégyellni fogja a barátai előtt, ha kiderül, honnan származik. Vagy elhagyja, és akkor Izzy összeomlik. Ennél még az is jobb, ha megelőzi, és ő hagyja el.
Dr. Ward megfogta a nővér kezét. Már nem remegett.
- Nocsak, mintha elszállt volna a rémület - mondta.
Ahogy elkezdtek suttogni olyan dolgokról, amikről bármikor, bárhol beszélhettek volna - kivéve mondjuk egy túszdráma kellős közepén -, Izzy reszketése megszűnt.
- Maga szerint mi lesz velünk? - kérdezte.
- Fogalmam sincs - felelte az orvos. - De azt tudom, hogy maga túléli. - Rákacsintott. - Nem hagyhatja faképnél azt a szegény fiút.
És akkor még a felét el sem mondtam - gondolta Izzy.
Jodi Picoult: Életszikra
Athenaeum, 2018
