A budai hegyek közt kirándulni ma is ezrek kedvenc elfoglaltsága, a város történetének útjukba eső csodáit azonban csak kevesen ismerik - a hasonló példák felkutatására és bemutatására megszületett Ismeretlen Budapest - melynek korábbi epizódjai itt érhetők el - ezúttal újra kiszabadul a járművek uralta belvárosból, hogy meglátogassuk a két világháború közti időszak egyik kedvelt helyét, az egykori Fenyves-mulatót.
Az épp száz éve, 1919 óta bejárható Pál-völgyi-barlangtól a Dunától induló Szépvölgyi úton még néhány száz métert felfelé haladva hirtelen a város szélén, az elmúlt évtizedekben megjelent fényűző családi-, és társasházak közt, egy semmibe tartó úton találhatjuk magunkat, ahol első látásra csak az erdő, és az oroszlános szikla vár ránk.
Még mindig őrzi az erdőt a budai hegyek kalandos életű kőoroszlánja
Ismeretlen Budapest sorozatunk keretein belül ezúttal egy budai hegyoldalba indultunk, ahol megkerestük a város legfurcsább szobrát.
Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetünk, hiszen a századforduló után egyre nagyobb számban erre induló kirándulók kedvenc helyeinek egyike még ma is áll, fehér foltokkal teli története pedig biztosan hosszú időn át mozgatta meg a környéken élők fantáziáját.
A ma már bokrok és éltes fák mögé rejtőző Szépvölgyi út 204. a korabeli térképek tanúsága szerint 1908-1912 között született meg a korábban szőlőművelésre, majd a kis híján a teljes magyar borkultúrát elpusztító filoxérajárvány után továbbra is mezőgazdasági célra - így például gyümölcsösként - hasznosított telkek egyikén, homlokzatán pedig minden bizonnyal már akkor is ott állt a bencések Szent Benedek regulája ihlette három szavas jelmondata:
Ora et labora, azaz Imádkozzál és dolgozzál.
A székelykaput idézni kívánó kapuzaton betérve a hegyek és völgyek felé indulók, vagy épp onnan hazafelé indulók tömhették tele a gyomrukat, köszönhetően az 1922-ben Lebhardt Ferenc által megnyitott Fenyves Mulatónak.
Latin jelmondat őrzi egy elfeledett budai mulató emlékét
A szerző felvétele
Még több
A szerző felvétele
Még több
A környéken ekkor még csak alig egy-egy ház állt, a szomszédos Francia-bánya ma a sziklamászók egyik kedvenc helyének számító mészkőfejtője pedig még javában ontotta magából a köveket.
A nevét az egykor itt állt pálos kolostorról kapott Pál-völgy és Szépvölgy találkozásánál álló, a korabeli térképeken erdőmentes terület adott otthont az iparos- és kereskedőcsaládként a XVIII. és XIX. században jókora vagyonra szert Ruprechtek udvarházának és gazdaságának, akik azonban nem rendelkeztek iható vizű kúttal, így még a húszas-harmincas évek fordulóján is az Ora et labora-villából, illetve az ahhoz tartozó kútról,
szamarak hátára akasztott faputtonyokban jutottak ivóvízhez.
A vízellátás és a csatornahálózat húszas évek végére sem javuló helyzete persze nem csak a Ruprechteket, de a túrázókat is egyre inkább zavarta - nem teljesen meglepő tehát a Nemzeti Újság hasábjain 1929. októberében közölt olvasói levél hangvétele, ami a
szépségében és balzsamos levegőjében Svájccal vetekedő tájat
így írja le:
egy korty poshadt és meleg vizért néha egész kiránduló gyermeksereg könyörög a közeli vendéglőben. Legalább az Ora et labora-villáig kellene sürgősen kiépíteni a vizhálózatot! Hiszen az uj guggerhegyi vizmedencével kapcsolatban ennek semmi akadálya sincs. Az üdülésre vágyó kirándulók és gyermekeink egészsége érdekében ennyi áldozatot okvetlen meg kell hozni, hogy jövő nyárra már ne szenvedjenek a vizhiány miatt a hőségben.
A megoldást talán a következő év hozta el: ekkor született meg ugyanis az újjáépített Szépvölgyi út, a Ruprechteknek ez azonban már későn jött ahhoz, hogy gazdaságuk a várost ellátásában fontos szerepet játsszon, így lassan a teljes környéket a város zaja elől néhány órára menekülni kívánók töltötték meg.
A bormérőkből lett vendéglősök
Lebhardt Ferencről a Magyar Ipar Almanachja 1929-1932 rövid szócikkben emlékezik meg:
A Szépvölgyi úton lévő szülői házban apja vendéglőjét (az épületet 1985-ben lebontották) is továbbvivő Lebhardt mindössze hat éven át tudta életben tartani az Ora et labora-villában bérelt óriási mulatóját és kerthelyiségét, hiszen az a kereslethez mérten túl nagy volt, környékén pedig sorra tűntek fel a kisebb, és egyben talán megfizethetőbb szórakozást is nyújtó helyek.
A hely újsághirdetései az utolsó évben sűrűbben bukkantak fel a lapokban, így a 8 Órai Ujság budai vacsorázóhelyeket felsoroló rovatában, a következő kétsoros ajánlóval: "Kellemes fenyvessel körülvett téli-nyári kirándulóhely! Állandó meleg konyha. Zene."
Az épületről Szabó Lőrinc A hegyek dícsérete című írásában (Magyarország, 1927. július 7.) is megemlékezett:
Pár hónap óta minden vasárnap kirándulok. (Azóta kitünő az étvágyam és nagyon megbecsülöm az ujságok turisztika rovatát.) […] Mert az első hirtelen kifáradás után, aminek csak a szokatlanság volt az oka, milyen nagyszerű volt az Ora et Laborá-val szemben megebédelni! Igen, ebédelni délelőtt féltizenegykor: kirándulók fülébe a gyomor harangoz delet! Rántott disznóhús, kenyér, sajt meg sütemény került elő asszony-vezetőnk kis fekete lakk bőröndjéből, hozzá sör (addig utáltam); és elterpeszkedni a fapadon, a fehér fal előtt, ahol a kocsmáros kutyája isteni epikureizmussal élvezi az erősödő napot. […] S elfáradt városi testemet, amely oly egészségesnek született, mint senkié s úgy elromlott, hogy öröm nézni ellenségeimnek, az Ora et Labora vidékétől kezdve mélységes megelégedés töltötte el, jóllakatván most már az éhes lelket is. […]
Az épület 1928-ban a szomszédos telkekkel együtt a fővárosi pályáját a Holló utcai Budapest és környéke görögkeleti román egyházközség plébánosaként kezdett, majd néhány évre a Budapesti magyar királyi tanárképző-intézeti gyakorló főgimnázium (ma az ELTE BTK főépülete) és az I. kerületi állami főgimnázium ortodox hittanárává vált Bogoevicin (más források szerint Bogoeviciu) Ghenadie tulajdonába került, Lebhardt a következő évben el is hagyta a süllyedő hajót, a következő évtől kezdve pedig teljes figyelmét a vendéglőnek szentelte.
Neve a következő években több telekeladásnál, illetve egy 1935-ös végrehajtási ügy elszenvedőjeként bukkant fel, de ugyanebben az évben politikai pályára is lépett: a Fővárosi Közlöny (1935. július 2.) szerint a Keresztény Községi Párt III. közigazgatási kerület választmányi póttagja lett. A bencés jelmondat és az ortodox tulajdonos jól megfért egymás mellett: a jókora villa 1935-ben öröklés útján Bogoevicin János tulajdona lett, a következő évben pedig jórészt Bradorka Bélánéra szállt, és jó eséllyel ő élte át a háború utáni államosítás okozta sokkot is.
Lábánál fogva kapták el
A ház történetét nem csak a kalandos epizódok tarkítják, de egy tragikus sorsú család is élt a falak közt - derül ki a harmincas évek derekán megjelent lapokból.
Lábánál fogva kapták el a Duna öngyilkosjelöltjét - szólt a hangzatos cím a Friss Ujság 1935. március 24-i számában, beszámolva a Margit hídról egy kora reggel ugrani készülő nő megmentéséről:
"Egy férfi […] az életunthoz rohant, és még sikerült elkapnia a nő lábát, úgyhogy az életunt asszony függve maradt a levegőben. Többek segítségével a korláton át visszahúzták az asszonyt, akiről megállapították, hogy Horváth Béláné 56 éves, a Szépvölgyi ut 204. számú házban lakik és családi okból akart megválni az életétől. Mivel az öngyilkosság megismétlésétől nem volt hajlandó lemondani, a rendőrség saját érdekében őrizetbe vette."
Az Est pedig további részletekkel szolgált, hiszen az újság egyik munkatársa kiment a szépvölgyi úti házba, ahol "Horváthné leánya elmondta, hogy tegnap délután nagy nézeteltérés volt a családban. Apja, fivére és ő szembekerültek édesanyjukkal, aki ideges, veszekedős természetű. A veszekedés után azzal búcsúzott el Horváthné családjától, hogy soha többé az életben nem fogják látni. Máskor is voltak ilyen veszekedések és Horváthné máskor is elment hazulról, de mindig visszajött. Elmondta Horváthné leánya, hogy nagybátyja, nagyapja és 19 éves húga is öngyilkos lett. Édesanyja egyszer apját is rá akarta venni, hogy kövessenek el közösen öngyilkosságot. Egyszer úgy kellett kezéből a pisztolyt kicsavarni. […]"
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a villa fontos szerepet játszott a háború során: 1943-ban, az illegális kommunista párt tagjaként a Kádár-korszak derekán (1962-1974) a miniszterelnök-helyettesi posztot is betöltött agrárpolitikusa, Fehér Lajos (1917-1981) ebben a házban megbújva sokszorosított ugyanis röpiratokat, melyekre az Új Tükör (1970. február 10.) szerzője így emlékszik vissza:
Fényes Miklós - ez volt az első fedőneve - az illegalitásban is propagandista maradt, részben írta, részben sokszorosította és terjesztette a pártkiadványokat. Ekkor már a párt tagja, 1942 decemberében közölték vele, hogy tagjelöltség nélkül felvették a tagok sorába. A belügyminiszter, Keresztes-Fischer, a Parlamentben beszédett mondott, s bejelentette, hogy a kommunista mozgalmat szétverték, felszámolták, a kommunista párt megszűnt. S a képviselők a beszéd alatt olvashatták a párt röpiratát (ott találta mindegyikük a padjában), amelyben a párt máris válaszolta a beszédre: nem csak él, de cselekszik, s harcol a végső győzelemig. A röpiratot - regényt érdemelne, hogy hol, hogyan, milyen körülmények között- ő sokszorosította a Szépvölgyi úti Ora et labora illegális lakásában.
Az ettől az esettől eltekintve a béke szigeteként ismert környék képét a szocializmus változatta meg, elpusztítva a még az 1944-es légifelvételeken is jól láthatóan rendezett gyümölcsöst és kertet:
A Ruprechtek óriási szépvölgyi földjei és épületei is az államosítás áldozataivá váltak, a hatvanas évek végén pedig az utolsó szöget is elkezdték beütni a környék koporsójába, hiszen 1968-ban, az egykori telektulajdonosokkal folyó hosszú kártérítési perek lezárása után Szépvölgyben megkezdődött az éveken át tervezett exkluzív üdülőtelkek kialakítása. A munkák hamarosan azonban leálltak, hiszen kiderült: a terület tényleg védelmet élvezett, kisajátítása pedig egyáltalán nem volt jogszerű.
Ma alig néhány száz méteren át sorakoznak itt a vékony utcákat szegélyező, a rendszerváltás óta eltelt harminc év szülte villák, de Pál-völgy helyzete sem alakult kedvezőbben: a területet a hetvenes évek derekán érte el a terjeszkedő Óbuda, az Ora et labora jókora telkét ekkorra azonban már darabokra szabdalták, környezetében pedig évről évre egyre több, változó minőségű villa és családi ház, sőt, egy villapark is megjelent.
Lehetett volna ez másként is, feltéve, ha a Székesfőváros teljesíti kilencven éve tett ígéretét, hiszen
a ma a Kiscelli Múzeum otthonaként ismert egykori kolostort megmentő, majd azt saját műgyűjteményével megtöltő bútorgyáros, Schmidt Miksa (1866-1935) az épületet, illetve az ott felhalmozott kincseket azzal a feltétellel hagyta a fővárosra, ha az kibővíti a parkot, majd a pihenni vágyók rendelkezésére bocsátja.
A Közmunkatanács fel is mérte a kastélytól a Szépvölgyi útig tartó területet, és úgy döntöttek, hogy a 145 kataszteri hold méretűre tervezett (83,4 hektáros) park széle épp az akkor még mulatóként működő épület előtti kiszögellésig nyújtózik majd. A tervek valóra váltására a fővárosnak azonban egyszerűen nem volt pénze: a trianoni döntést követő gazdasági visszaesés, illetve a világválság szelei által is jócskán érintett Budapest végül a terület kisajátítása nélkül is hozzájutott a múzeumhoz, az Attila-park álma azonban már a harmincas évek hajnalán szertefoszlott.
Szegény Budapest
A kiszemelt óriási területen már Schmidt felajánlásakor is három félkész villa már állt, a további részeket beépíteni kívánó befolyásos telektulajdonosok pedig saját földdarabjaikat egyszerűen nem kívánták átadni a fővárosnak.
A lakóházak száma a következő években csak növekedett, a feltételek pedig nem enyhültek túl sokat: 1930 őszén az Attila-park néven dédelgetett, immár feleakkora területet elfoglalni kívánó álom megvalósításához negyven telek (rajtuk tizenhét lakóház) megvásárlásához lett volna szükség, a tulajdonosok pedig szándékosan többszörös árat kértek a tulajdonukért.
Budapest ugyanakkor a legszegényebb réteget is alig tudta ételhez juttatni, így kérték a gyűjtőt, hogy a park többszörösére bővítését, mint feltételt törölje a szerződésből.
Erre egészen Schmidt 1935-ben bekövetkezett haláláig nem került sor, a végrendelet első pontja értelmében az ingatlan és a kastély azonban végül, néhány éves harcot követően mégis a fővárosé lett.
A történtek az egész harmincas éveket végigkísérő sajtóvisszhangjáról itt érhető el egy hosszú összeállítás.
Az egykori mulató épülete, rajta az Ora et labora felirattal továbbra is büszkén magasodik az erdő szélén, őrizve a két világháború közti világ egy furcsa darabkáját. A falak közt ma három lakás bújik meg, utcára néző garázsában 1991 óta egy borszaküzlet működik, a Lebhardt-féle mulatóra pedig már senki sem emlékszik.
